- április 09.
Ketten ültek a diófa alatti rönkasztalnál, Szindbád és Jocó, a bölcs öreg. Müller Cecília intelmeinek megfelelően másfél méter távolságra helyezkedtek el, nem is adván a vírusnak más esélyt a terjedésre, mint a kettejük között félúton elhelyezett pintes üveget, amit hol a hajós, hol Jocó érintett, megürült poharaikat feltöltendő szártetői olaszrizlinggel.
Alant, a hegy lábánál olykor emberek mentek, a borozók unottan figyelték őket, amúgy sem beszéltek sokat, hisz évtizedek óta ismerték egymást, mondanivalójuk már alig volt, csupán a közösen fogyasztott bor meghatványozott kelleméért és a barátság miatt gyűltek itt össze minden szö betűs napon.
Az Eszéki Rádiót hallgatták immáron 10 esztendeje, mióta a Kossuthból kanászkürtöt csinált az önkény.
Az Eszéki Rádióból tudták meg a legújabb szerzést. A maffia legújabb merényletét a magyar haza ellen.
Szindbád a távolba nézett, ahol a Dráván túli Papuk-hegység olvadt össze az egyre sötétedő égboltozattal. Jocó a Geresdi-dombok mögül lomhán felemelkedő, vöröslő teliholdat figyelte.
– Nézd csak – törte meg a vén bölcs a csöndet – a Hold milyen piros, mintha csak helyettünk szégyellné magát…
#
- április 13.
– Végre egy száraz hárslevelű! – sóhajtott fel Szindbád fél percnyi csöndbe-burkolódzás után, mialatt érzékeire hagyatkozva kiértékelte a hosszas vizsgálat után megivott bort. Aztán így folytatta: – Sosem értettem, hogy Tokajban egy idő óta csak a furmint lehet száraz, a hárslevelűt ellenben félszáraz, de még inkább félédes borként kínálják, megakadályozva a rendes, borivó férfinépet a fogyasztásában. Tudom, miért hagytak benne cukrot: mert tartottak a magas alkoholtartalomtól, hogy diszharmonikussá teszi a bort!
Pedig nem kell félni, íme, itt a példa, van ez vagy 15-ös alkoholfokú, mégsem perzseli a nyelvet, nem mardossák lángok a szájpadlást, úgy simul ez a bőséges szesz ebbe a vaskos borba, mint doromboló macska a szakácsné ölébe. Az illata pedig olyan a cukor fogsága nélkül, mint mikor júniusi estén virágzó hársfasoron ballagsz haza álmaid asszonyával s derekát átfogva a blúzán érzed pompás mellei fickándozását, a feszült várakozástól egyre szűkebb a nadrág, nehezebb a lépés, és táguló orrlikakkal szívod magadba a hársillatot, a természet bujaságának eme gyöngéd megnyilvánulását.
Na és ez a savgerinc! – folytatta a hajós belelendülve – Micsoda hosszú lecsengést ád ennek a súlyos bornak! A lenyelés után még percekig megmarad a zamata a szádban, s kezded érteni a nagy talányt; hogyan lehet meg Tokaj olaszrizling nélkül. Ilyen nagy bort utoljára cirfandliból ittam a Mecsek egyik méltatlanul ismeretlen dűlőjében, de abból hiányoztak a vulkáni ízjegyek, amik ezt a hárslevelűt olyan diszkréten lengik be, mint a pincéhez vezető szurdokutat a marton virító ibolyák illata.
– Furmint, ugyanettől a pincészettől… – használta ki a köpcös pincér a csendet, mely Szindbád hosszas és elmélyült ivása miatt állott be.
– E bor után már ne hozz mást, Elemér! – mondta szelíden Szindbád, miután elvette szájától a poharat – egy bort sem hozhatunk ilyen nehéz helyzetbe…
#
- április 15.
-Mi ez a tarátaság itt? -kérdezte Szindbád, mikor ebéd előtti serére betért a Három Hollóba.
-Néhány vendéget ki kellett dobnom, de rögtön rend lesz, ígérem… -szabadkozott személyesen Löffelmann, a tulajdonos.
-Kik voltak ezek a latrok? -érdeklődött még a hajós, de már a kriglijébe omló pilsenit figyelte.
-Lengyelek voltak, 0rbán beszédjére érkeztek Varsóból.
-És ezen kívül volt még valami bűnük? -faggatózott udvariasan Szindbád, de már korsóval a kezében.
-Gyrost kértek -válaszolta Löffelmann szégyenkezve, mintha ő tehetne erről a súlyos arcátlanságról.
#
2020.április 15.
-Bajok vannak az OTP-nél -súgta bizalmaskodva a pincér, midőn a második üveg juhfarkot tette Szindbád elé.
-Nem érint -válaszolta közönyösen a hajós-, nekem hitelem a kocsmákban van. Ezt is majd írd föl, Elemér, légyszíves! -azzal poharát a fény felé tartva megtáncoltatta a testes, lomha bort, máris kiiktatva magát e zűrös világból.
#
- április 19.
-Hogy miért iszom mostanában csomorikát? -ismételte meg Szindbád tűnődve a kérdést, melyet Elemér, a Fekete Sas kövérkés pincére tett fel neki, midőn a második palackot bontotta már a hajósnak ebből a tipikusan mecseki fajtából.
-Ne gondold, hogy hűtlen lettem az olaszrizlinghez -válaszolta hősünk, ráérezvén a kérdés élére-, esténként, mikor hazaérek, vigyázó asszonyi szemek előtt már csak azt iszom. De a csomorikát azért szeretem, mert szerény. Sem hivalkodó illata, sem terjengős, jellegzetes gyümölcsössége nincs. S éppen ezért, remekül jeleníti meg a talajt, ahol termett. A talaj ízét. Ez például, amit most töltöttél -s itt a poharat méltóságteljesen maga elé emelte- köves, meszes talajon termett. Sovány talajon. Érzik ez az ízén. A talaj. Mikor ezt iszom, a Kelet-Mecsek lepusztult, erodált rögét harapom. Érdekes, hogy ettől kicsit messzebb, a vörsöndi hegyen, ahol gazdag a föld, a nyomjai, szödörkényi, monyoródi és németbólyi svábok a legprecízebb pinceműveletekkel sem tudják ezt a minőséget, mert a televény talaj íztelen. Sokat ád, de ürest.
Így ismerkedem én a talajjal, Elemér! Ne akkor lepjen meg, mikor a koporsón hupog!
#
- április 20.
-Megromlott a viszonyom az asszonnyal -kezdte letörten az ismeretlen úr, aki Szindbád asztalához kérezkedett és Baromlaky Móric néven mutatkozott be-, úgy néz ki, szétmegyünk…
Szindbád igyekezett beleélő, szomorú arcot vágni, de ez nem igazán sikerült, mert az úr egy üveg Szent György-hegyi rizlinggel érkezett, ami a hajóst elégedett mosolyra késztette.
Ittak tehát s Móric mesélni kezdett:
-A legszebb lány volt Baranyában. Eszéktől Dombóvárig, Bonyhádtól Szigetvárig ilyen gyönyörű, formás nő nem volt az egész megyében. A pécsi gazdászbálon ismerkedtem meg vele…
Szindbád, -tartván tőle, hogy terjengős, hosszú történet veszi kezdetét- itt közbevágott:
-Meddig udvaroltál neki? (Rögtön tegeződtek, mint jó pohártartású emberek közt az szokás.)
-Hogy érted? -kérdezte meglepetten Baromlaky- Míg elvettem?
-Nem, amíg ágyba bújt veled…
-Még aznap este az enyém lett! -hencegett felcsillanó szemmel az amúgy megtört ember.
Szindbád töltött magának a rizlingből, mert tartott tőle, hogy a csalódott úr távozni fog, s így szólt:
-Bizony, édes öregem, paráznás vérű nőt könnyű fölszödni, de nehéz megtartani…
-Ezt meg hogy érted? -kérdezte hökkenten az összetört szívű úr.
-Mondhatnám úgy is, hogy baszós nőt elvenni kockázat… -mondta szelíden Szindbád, és tekintetével a Szent György-hegyi palackját követte, amint Baromlaky sértődötten felkapta és viharosan távozott asztalától.
#
- április 21.
-Megvetem a Vujity Trutykót, amiért mindég sapkában van; födél alatt, evés közben -sőt még a nemzeti himnusz dallamai sem tudják lecsalogatni fejéről fekete főfödőjét-, de ha ilyen koponyát rejteget, mint ennek a Maruzsánnak van, mégis azt mondom jól teszi! Jól teszi, hogy nem botránkoztatja meg a nemzetet! -mondta Szindbád, majd a szemközti falon függő, aranyozott rámájú képet nézte elmélyülten -mely a kápolnai csatát ábrázoló festmény olajnyomata volt-, s közben finom kortyintásokkal illette Puklus-féle furminttól terhes poharát.
#
- április 22.
-Úgy hallottam, lesz gyógyszer a koronavírus ellen -súgta bizalmasan Elemér, a Fekete Sas pincére az eszcájg elvétele közben a bicskáját elegáns mozdulattal becsukó Szindbádnak. A hajós elébb ivott a borából, mely a Mecsek legmagasabb dűlőjén, a Szártető köves, meszes talaján termett, majd így szólt:
-Csak inni lehessen rá, Elemér! A többi nem számít…
#
- április 23.
-Hallottad Gyula, Nagyatádon alkoholtilalom van?! – panaszolta Löffelmann, a Három Holló tulajdonosa, mikor a hajós szokásos pilsenijére betért a legendás kocsmába.
-Engem már nem zavar -szólt Szindbád szomorkodva-, utazásaimat befejeztem, már csak oda látogatok, ahol még remélhetem régi szeretőimmel a találkozást.
Azzal fogta elkészült sörét, ami csillogó arany színén kevélyen hordozta fehér habkoronáját, a falon függő Magyarország térképhez lépett, mely Kogutowicz Manó műhelyében készült 1905-ben, és hosszasan nézte a településeket és a vasútvonalakat Podolintól Orsováig, Dévénytől Vereckéig.
#
- április 24.
-Finom volt a libamáj, Elemér, köszönöm -mondta Szindbád az előétel eszcájgját fölszedő pincérnek.
-Baranyai a beszállítónk, egy Karasica menti sokac faluból. Vízre járó, legelő libák, nem tömöttek.
-Ezt gondoltam mindjárt az ízéről és az állagáról. A Karasicát szegélyező legelők vadvirágait érezni ebben a májban, mintha csak ott hempergőzne az ember a fűben egy viháncoló és tüzes sokac leánnyal, a csomós harisnyáját igyekezvén leráncigálni róla. Chardonnayt innék reá…
Mikor a pincér a bort töltötte, a hajós még annyit hozzátett az előzőekhez, elmélázva:
-Ha egyszer olyan idő jönne Magyarországon, hogy a libamájat is gyártják, én már nem akarok élni.
#
- április 26.
-Egyszer ebédeltünk Kozármislenyben a Két szekérhez címzett fogadóban Georginával, aki fodrász volt Pécsett a Megyeri úton, s akkora mellei voltak, hogy még két hét udvarlás után sem vettem észre, hogy kancsal -kezdte Szindbád, miután Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére egy versendi juhfarkból töltött neki.
-Utoljára akkor ittam ennek a pincészetnek a borát -folytatta a hajós-, s meg kell vallanom, hogy akkor is, vagy 10 évvel ezelőtt is, pont ilyen volt. Márpedig a pontos borkészítés nem mellőzheti az évjárati hatást. Csak az iparszerű borászatok készítenek évről évre ugyanolyan bort, de ezek -akárcsak a sörfőzdék- ne tüntessenek föl évjáratot. Így a magamfajta borivók el tudják kerülni vegyiparilag tökélyre járatott pancsolmányukat.
E rövid dohogás után újra ivott. Hosszasan ízlelgette, illantgatta, majd szemöldökét összevonva így szólt:
-Habár az agresszív fajélesztő alaposan kificamítja a fajtajelleget, mégis ki merem jelenteni, hogy ez nem is juhfark, hanem csomorika. Mivel a svábok Lämmerschwantznak hívják anyanyelvükön a csomorikát, sokan -köztük borászok is- egyszerűen csak juhfarknak nevezik ezt a pontusi fajtát, holott nem is rokonai ezek egymásnak…
-Elemér- szólt aztán esdeklően a pincérhez Szindbád-, hozz inkább egy olaszrizlinget, elvégre inni akarok, nem tesztelni!
#
- április 27.
Szindbád imbolyogva, szinte céltalanul lődörgött a Király utcában -ami egykor Kossuth nevét viselte, de hát a szabadságharc elbukott- mikor egykori nagy szerelmét látta közeledni a Széchenyi tér felől. Haja sötéten ragyogott, akárcsak a holló tolla, az áprilisi szél homlokára kacér tincseket vetett, melyek alól úgy villant fekete szeme, mint repedt köpűből az incselkedő gesztenye.
Szindbád gyorsan egy utcai teraszra menekült, hogy innen nézhesse a delnő pompás vonulását, s közben arcát egy krigli Paulaner mögé szándékozott rejteni.
Ám a szépség lelassított, számonkérően nézett végig a hajóson, majd anyáskodva így szólt:
-Régen nem ittál sört délután. Hazudni akkor is tudtál, úgy, mintha imát mondanál, de ebéd után már bort ittál.
-El akartam bújni előled, Róza -restellkedett Szindbád-, s arra gondoltam, hogyha bort iszom, az csak árulóm lészen, nem beszélve arról, hogy egy messzely bor nem nyújt akkora fedezéket villámló tekinteted elől, mint ez a korsó sör…
-Hát csoda, hogy válságban a bor ágazat?! -fakadt ki a gyönyörű nő, miközben dús keble úgy hullámzott, mint az utolsó csárdásnál a romonyai bálban, mikor a Páva bandája frissbe vágott…
#
- április 30.
Szindbád aznap -Mónika napja volt, ami örökre az emlékezetébe égett- a Sarkiba tért be, mert hallotta, hogy újranyitott kedvenc kocsmája.
-Egy messzelyt kérek a fehér burgundiból -rendelt elégedetten, miután megállapította, hogy szinte már mindenki ott van a törzsvendégek közül.
A hangulat emelkedett volt, az emberek ölelgették egymást, paroláztak, mintha csak öt év távlatából egy érettségi találkozóra jöttek volna össze.
(„Tegnap volt a tetőzés”) -gondolta Szindbád, hiszen ő figyelt a szterelnökúr szavaira. De nem aggódott, mert természetesen ezt sem hitte el a gazembernek…
#
- május 03.
-Tóni, egy üveg csomorikát kérek a hátsó teraszra! -rendelt Szindbád, mikor végre a járványtetőzés másnapján megnyílott a kisváros patinás kocsmája.
-De miért oda? -kérdezte a sápatag sváb pincér- hisz mindenki a Fő ucca felől ül?!
-Mert semmi örömömet nem lelem, hogy maszkos nők vonulását nézzem, kiket a reájuk omló esőkabát miatt még a formájukról sem ismerek fel. Inkább azt szeretném borozgatás közben megfigyelni, ki az a nemdohányzó svihák, aki mégis betér Valériához a dohányboltba, és hogy lássam azokat a hátrányos helyzetűeket, akik lefóliázott ablakú, fekete béemvékkel jönnek az ingyen ételért az iskola konyhájára.
Azzal a hajós letelepedett, s szigorú tekintettel kezdte őrizni a Nemzeti Trafik bejáratát, mely mögött a legendás hírű szépasszony dolgozott.
Tóni hozta a bort, töltött, majd óvatosan megkérdezte a világlátott utazót:
-Mit szólsz, Gyula, hogy a kocsma kinyithatott, de közben meg kötelező lett a maszkviselés?
-Anarchia van, Tónikám… Egy szabály érvényes csupán: túlélni -azzal beleivott a világoszöld, könnyen, szinte kecsesen mozgó borba és arcán mennyei derű terült el az első kortyoktól.
Oly örömét lelte ebben a vidám kis borban, hogy még azt sem vette észre, amint Märzer, ez a nemdohányzó, fakó, görnyedt kis alak, fejét körbetekerve, mint aki lopni megy, besurran a trafik átláthatatlan üvegajtaján.
#
- május 03.
-Ki ez az alak itt a kocsma előtt a járdán? -kérdezte Szindbád, mikor betért Löffelmannhoz a Három Hollóba.
-Egy varsói -válaszolta a nagydarab csapos alapos kézmosás közepette-, az 0rbán-beszédre jött tapsikolni…
-Jól tetted, hogy kivágtad -helyeselt a hajós, mialatt Löffelmann töltött neki -szokás szerint- a Ranolder püspök badacsonyi rizlingjéből.
-És képzeld Gyula, gyrost kért…
-Na, így meg pláne! -méltatlankodott Szindbád és szinte menekedve nyúlt pohara után, mely az utolsó mentsvárak egyike volt e züllő világban.
#
- május 04.
-Mi ez a felfordulás itt? -kérdezte Szindbád amint betért Löffelmannhoz a Három Hollóba, hogy igyon egy messzelyt Ranolder püspök badacsonyi rizlingjéből.
-Visszajött az a tróger varsói, tudod, aki gyrost rendelt a múltkor- válaszolta a testes tulaj, miközben alaposan kezet mosott.
-Ismét kivágtad? -érdeklődött a hajós a legkisebb szánakozás nélkül.
-Még szép! Az én kocsmámban gyros?! Hát mit képzel ez a fajankó?!
#
- május 04.
-Valamikor nagyon jó lap volt a Nők Lapja -mesélte Szindbád az asztalához telepedő Baromlaky Móricnak, aki egy lecsúszott bihari família egyik utolsó sarja volt-, főleg Bencsik és Kocsis L. Mihály belső vezércikkei miatt olvastam.
-Én Szőnyi rajzait szerettem benne- válaszolta csuklásoktól megszakítottan Baromlaky, aki nagy zavarban volt a Julianus kerek kőasztalainál, mert nem tudta bortól megnehezült busa fejét könyökére támasztani.
-Na ja -legyintett Szindbád, mintha csak az emberi faj legnagyobb konkurensét; egy muslicát hessegetett volna el olaszrizlinggel töltött pohara fölül-, te akkor még csak a képeket nézegetted…
#
- május 06.
Szindbád épp a Zengő hátsó teraszán ült, hogy jól rálásson a Nemzeti Dohánybolt bejáratára -ahol Valéria, a legendásan szép asszonyság dolgozott-, mikor a Dankó rádió (a zöldre van a rácsos kapu és a kis kút, kerekes kút között) bemondta, hogy új világrend lészen eljövendő.
Poharában ’18-as évjáratú olaszrizlinggel érte ez a döbbenetes hír.
Tóni, a sápatag sváb pincér -kinek arcára csupán a borvirágok szederjessége varázsolt némi üdeséget- elővette fehér köpenye zsebéből titkos poharát, a hajós töltött neki, koccintottak.
-Remélem nem lesznek még ennél is lágyabbak az olaszrizlingek ebben az új világban… -morogta Szindbád, szemét le nem véve a trafik átláthatatlan üvegajtajáról.
#
- május 06.
-Hallottad, Gyula -hajolt bizalmaskodó közelségbe Elemér, a Fekete Sas pincére Szindbádhoz-, hogy a Ranolder-villa is Tiborczéké lett?
-Nem én! -hökkent meg a vén korhely, miközben az Argentinából származó marhahús pörköltszaftjával áztatta a szlovák tojásból és osztrák lisztből gyúrt nokedlit.
-De tudod mit, Elemér?! Eztán nem iszom a Ranolder-féle rajnai rizlinget.
-De hisz az a kedvenc borod…
-Viszont elképzeltem, amint Racsel a saját lábával töri a kádon… -borzadt el a hajós, mintha csak egy szaros pelenkát pillantott volna meg egy horvátországi parkoló som bokra tövében, ahová hugyozni húzódott félre szemérmes ember lévén.
#
- május 08.
Deresedő üstöke miatt és amiatt a közöny miatt, ahogyan felesége szekszmegvonással járó druccolásait fogadta -sőt, ez utóbbi titkolt örömmel töltötte el-, Szindbád úgy gondolta, ideje szembenézni az öregedéssel, és ezért elhatározta, hogy felkeresi régi szeretőit sorjában.
Az első Németországban él, ezért ő kimarad -döntötte el a vén korhely. -A másodikat is kihagyom, mert olyan terebélyes lett, mint a nyílt mezőn egyedül felnövő diófa, melyet minden irányból ér a Nap. A harmadik, ki is volt a harmadik? -bizonytalanodott el a hajós, mert ekkorra már rákapott az ízére és szinte sodorták az egyre gyorsuló események.
-Andrea! Ő volt a harmadik! -mondta olyan hangosan, hogy Tóni, a sváb pincér kezében összecsörrentek a tányérok, amiket a maszkukat azonnal visszacsatoló vendégek asztalától cipelt imbolyogva.
Andrea meghalt -jutott eszébe Szindbádnak, aztán szomorúan mormogta maga elé a borospohárba: -Őt keresem fel tehát utoljára. Majd a legvégén…
#
- május 10.
-Ha jó volna ez a csíki sör, akkor se innám, mert neres, de ráadásul még silány is -utasította vissza a kínálást Szindbád, miközben a hátsó teraszról figyelte a Tabak bejáratát, ahonnan a világszép Valériát várta kijönni.
-De mi a baj vele? -kérdezte Tóni, a sápatag sváb pincér, aki titkos poharat tartott fehér köpenye zsebében.
-Ízetlen, akár a vágy nélkül váltott csók -válaszolta a vén lator tűnődve, szemét le nem véve a Nemzeti Trafik átláthatatlan üvegajtajáról.
#
- május 12.
A katolikus torony elütötte a delet, majd kisvártatva -amolyan kálomistás ráérősséggel- a református is. Szindbád kiitta sörét és bort rendelt, mert mint régi vágású úriember pontosan tudta, hogy a sör ebéd előtti ital , a bor pedig étkezéshez dukál.
-Mit hozhatok? -kérdezte Tóni, a sváb pincér, miközben zsebében megcsörrent titkos pohara, mintha csak örvendezne a kis, bordásfalú, talpán USSR feliratot viselő ibrik, hogy végre használatba veszik.
-Attól függ, mi a menü?
-Töltött káposzta -válaszolta a pincér levest nem is említve, mert tudta, hogy a vén korhely a sört fogyasztja leves gyanánt.
-Akkor csomorikát hozz Tónikám, mert ahhoz az illik.
A bor megérkezett, Tóni kinyitotta, majd lopva elővette kicsi poharát, hogy Szindbád megkínálhassa.
- Nincs a Dankón cigányzene? -kérdezte a hajós, miközben töltött a reszkető kezű, óvatosan körbetekintgető pincérnek.
-Már be sem merjük kapcsolni -röstellkedett Tóni-, mert pár napja állandóan a Szomorú vasárnap megy egy bizonyos Varga nevű miniszternő előadásában.
-Hát ezeknek a vírus sem elég?! -kiáltott fel méltatlankodva Szindbád- Még öngyilkosságba is belehajszolnák a magyart?!
#
- május 13.
Szindbád egyszer a Miniszterelnök úrhoz címzett szállodába tért be egy olyan estvén, mikor szokása szerint meggondolatlanra itta magát.
Mentségére szolgáljon, hogy ez a hotel az ő idejében még a Magyar Királyhoz volt címezve.
Hiába, változnak az idők…
#
- május 15.
Egyszer felkerült oda egy nersevik, de ezt majd Szindbád meséli el.
#
- május 16.
-Ma vajon kiért jöttek a rendőrök reggel hatra, mint ahogyan az egy jogállamban szokás? -kérdezte Szindbád, mikor fél nyócra begyütt röggelizni a szöllöből.
#
- május 18.
Ez volt az:
Hadikfalvyként mutatkozott be az ismeretlen úr, ki csinos nejével a diófa alatt álló rönkasztalhoz telepedett. Torzonborz szakálla és zilált üstöke alapján a vén Küsmödi jutott eszébe róla Szindbádnak, de nem sokáig elmélkedett ezen, mert sokkal inkább az ifjú asszony kötötte le figyelmét. A nőnek olyan mélykék szeme volt, hogy szinte ibolyaillat lengte körül enyhén szeplős orcáját, formája pedig olyan gerjedelmet okozott a hajós amúgy is lobbanékony vérében, hogy érezni vélte ivarmirigyei lázas készülődését a közelgő nászra.
Hadikfalvyról pedig hamar kiderült, hogy egy kókler. Dicsérte a fennálló rendszert, éltette a diktátort, miközben többször is megemlítette, hogy két diplomája van és erős befolyása az adóhatóságnál.
Gyorsan pörgő, korhely élete során -mely leginkább kocsmák kopott kövezetén zajlott- Szindbád megtanulta, hogy a bugyutákat meg kell hagyni saját bugyutaságukban, ezért semmiféle reagálásra nem méltatta ezt a fennhéjázó, öntelt nerseviket, csak egyszer szólalt meg, mikor Hadikfalvy az őseiről mesélve azt találta mondani: Mádéfalva…
-Madéfalva az, nertárs! – mondta ezt úgy a hajós, hogy Hadikfalvy összerezzent.
-Nekem ne mondd, te sváb! -vágott vissza élesen Szindbádnak, aki csak legyintett erre, mintha egy muslicát hessegetett volna el pohara fölül.
De ebben a pillanatban határozta el, hogy Hadikfalvy asszonyát meggyakja.
A nő rendkívüli szépség volt, ám úgy elhomályosította ezt a reá telepedett búbánat, mint virágzó cseresznyéskertet a nagy eső után párálló áprilisi köd.
Szindbádnak különös érzéke volt a női szomorúság felismeréséhez és még nagyobb a nők vigasztalásához. Meg aztán szerette volna ezt a boldogtalan asszonyt eredeti pompájában, vidámnak látni. És nem mellesleg ruhátlanul.
Így aztán -miközben a rizlinget kortyolgatta bordásfalú, kicsiny poharából-, tervet szőtt a szomorkás szépség meghódítására.
(Ágyba hí az asszony, majd holnap mesélem tovább.)
#
- május 19.
Szindbád ekkoriban egy olyan teraszon borongott, ahol akác és bodza illata keveredett oly tökéletes eleggyé, hogy többet szimatolt a levegőbe, mint poharába, amiben pedig öreg sárfehér, ez az elfeledett, szinte már kipusztult régi magyar szőlőfajta bora hempergett.
Olykor ivott egy-egy kortyot, finom, apró slukkokként, mint ahogyan tisztességes asszonyhoz közelít a tapasztalt balin.
Ivott, mint mindenki, aki túl sokat tud a világról. Ivott, mert kiismerte a nőket, s valójában pont az ellenkezőjét szerette volna tudni róluk. Ivott, mert rájött az élet hiábavalóságára s arra, hogy a jók bukása törvényszerű. Ivott, hogy dalolnia kelljen zokogás idején.
De legfőképpen azért ivott, mert szerette a bort s a borivó cimborákat, a diófát, mely hűs árnyékot adott az iváshoz, a nőket, akik kipirultak az édes cirfandlitól, mintha csak a bogyó piros színe támadna föl arcukon, szerette az ilyenkor önkéntelen mozdulattal megigazított frizurákat, a bor hevétől kioldott gombokat, s hogy nem kellett már mondani semmit, csak inteni a cigánynak, aki olyan keserves nótába kezdett, amit könyökölve lehetett csak hallgatni és egyszeriben megnyugtatta a legbolondabb szívet is.
Jó volt ilyenkor elhinni pár pillanatra a nagy hazugságot: Sose halunk meg!
#
- május 22.
-Kincső nevű szeretőm még nem volt -sóhajtott Szindbád, miközben virágzó Izabella-lugas alatt üldögélve iddogálta olaszrizlingjét és emlékezett szőlővirág-illattól betakarva.
A podolini pékné jutott eszébe -akit reggelente látogatott, mikor a pék már nyugovóra tért- s a friss kenyér nyugtató illata, mely a szépasszony székre hajigált ruháiból áradt.
#
- május 23.
Szindbád szerette, hogy bár először lép be egy kocsmába, a pincér rögtön felismeri benne a műértő ivót. Távozáskor ezeket a kiváló szakembereket mindig szép borravalóval díjazta. Így történt ez ma is, mikor a közeli járási székhelyen tette tiszteletét egy patinás italmérésben, ahol Bitburger sört csapolnak lehűtött kriglibe, ami ugyan csak 4 dl-es, de a hajós ilyesmin már nem akadt fenn ebben az egyre gyorsulva romló világban.
A tágas teraszon csupán két nő üldögélt, formás kehelyből fehérbort kortyolgatva. Szindbád a hozzájuk legközelebbi asztalnál telepedett le, mert szívesen hallgatta a fehérnép fecsegését, ha azt nem saját asszonyától kellett elszenvednie.
A sör után bort kért, természetesen olaszrizlinget. Először a kimértből. A bor erős közepes volt, fajtajellegét kezelési hibák eltompították, de sav-alkohol harmóniája mégis jó italú, csúszós borrá tette.
Közben az egyik nő levette napszemüvegét. Ezen álca nélkül a hajós jobban megfigyelhette arcát és elégedett volt a látottakkal.
Bort kért tehát, mert úgy döntött, időzik itt még egy ivásnyit.
-A palackosból! -szólt hetykén a pincérnek.
Kínosan lassan múlt az idő bor nélkül, végre megjött a kellner sápadtan és zavartan:
-Sajnálom uram -suttogta Szindbádhoz egészen közel hajolva-, ezt önnek nem ajánlanám…
-Köszönöm az őszinteségét! Fizetek…
Ekkor a nő -aki bizonyára észrevette már, hogy sikerült magára irányítania a magányos korhely figyelmét- kedvesen átszólt a tétova pincérnek:
-A rajnaiból hozzon az úrnak, akkor biztosan marad még…
Szindbád egy rövid, ám villámcsapás erejű pillantást váltott a haját sietve megigazító hölggyel, majd a pincérhez fordult:
-Nem bánom, jöhet! -majd halkabban hozzátette- A szálló-részleg is megnyitott már? Mert akkor kérnék egy szobát…
#
- május 26.
-Horn Gábor? -kérdezte unottan Szindbád, majd az eget kezdte kémlelni aggódó tekintettel és összeszoruló szívvel fogyatkozó borkészletére gondolt.
#
- május 27.
-Egyszer lakodalomban voltam Tótkomlóson -kezdte Szindbád, miután gallérjába tűrte előkéjét, hogy a szabadkai piacon vásárolt Adidas-szettjét megóvja a marhapörkölt piros szaftjától. -Birkapörkölt volt, faggyúsan. Nagy küzdelem volt, mire megettem, még jó, hogy óvatosságból nem mertem sokat. Nem győztem reá inni -szerencsére jó bor volt, ménesi, egy nagylaki rokon hozta nászajándék gyanánt. Gondoltam, megköszönöm ennek az atyafinak a jó bort, hát egy hervadásában is vonzó, kacér özvegyasszonyhoz vezettek. Nagyon jól táncolt. A szlovák csárdás alig tér el a magyartól, a zene is szinte azonos. Mikor besötétedett, kitáncoltam vele az ajtón a friss nyárestébe…
Itt mélázva elhallgatott. Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére várakozó testtartásban, feszült kíváncsisággal leste a folytatást, ám a hajós lemondóan legyintett:
-Innentől pikáncs…
Aztán fogta poharát -melyben badacsonyi kéknyelű csillogott-, hogy ősi szokás szerint az evés előtti 40 csepp bort magához vegye.
#
- május 27.
-Ismerek egy csinos cigányasszonyt, aki kártyavetéssel, tenyérjóslással és számmisztikával foglalkozik -persze én más okból szoktam felkeresni-, tette hozzá sietve Szindbád, miután elfogyasztotta az argentin pampákon nevelkedett marha lábszárából készült pörköltet a Fekete Sashoz címzett kocsmában, ahol újabban kéknyelűt mérnek.
-Nos, őtőle tudom, ő számolta ki, hogy a zavargások 2020. aug. 13-án fognak kezdődni, és a rendszer meglepő gyorsasággal, szinte kártyavár-szerűen fog összeomlani.
-Ezt most miért mondod, Gyula? -kérdezte hitetlenkedve Elemér, a köpcös pincér.
-Mert Kövérnek akkor végre módja nyílik a válaszadásra… -mondta Szindbád és elégedetten húzott egy jókora slukkot kéknyelűvel töltött poharából.
#
- május 28.
-Alkotmánybíróság? -kérdezte tűnődve Szindbád a diófa alól, ahol szö betűs napokon borozni szoktak, majd belekortyolt helyben termett olaszrizlingjébe és csodálattal nézte az alant elterülő baranyai tájat, a búza sötétzöld tábláit és az árpa fakó mezeit, a barnán maradt területeket, hol a kukorica és a napraforgó küzd az aszállyal, hogy egyáltalán kikelhessen, a sárgából zölddé váló repcét és a rejtezkedő falvak pajkos kis tornyait, melyek úgy kandikálnak ki a dombok mögül, mint fehér ruhás leánykák imakönyvéből a titkon kapott s lepréselt virág.
De legjobban mégiscsak a közeli szőlősorok tetszettek a hajósnak, mert oly egyenes rendben futottak le a hegyoldalból, mintha semmi közük nem lenne a részegséghez s melyek alatt szagos bükköny fehér virágai virítottak végestelen végig.
#
- május 28.
-Van még cigányzene a Mátyás-pincében? -kérdezte Szindbád a kalauztól, miközben a fővárosba vonatozott, hogy új Wartburgját átvegye.
#
- május 30.
-Fiat? -kérdezte Szindbád, azzal becsapta Wartburgja ajtaját – mely olyan hangot hallatott, mint az izgatottan tisztálkodó leány kezéből kicsúszó szappan koppanása a lavor fenekén – s helyet foglalt a teraszon, ahová Tóni, a sápatag sváb pincér kérés nélkül hozta ki kedvenc borát.
#
- május 30.
Szindbád sehová sem vezető, céltalan útjait róva -melyek semmi másra nem voltak jók, minthogy a fáradt emlékezet tárházát telítsék sírig gyötrő emlékekkel- csak kevés időt tudott gyermekeivel tölteni, de mihelyt 17 éves lett egy-egy fia, atyai kötelességének érezte inni és kocsmázni, megtanítani őket, hogy sose legyenek alkoholisták.
Eme tanfolyam 3 előadásból állt.
Az első lecke a kocsmába való betérés, köszönés, rendelés, helyfoglalás, majd fizetés és távozás tudományát taglalta.
A második a különböző italféleségek megismertetése, ivási módok bemutatása, a kocsmába látogatok tipizálása és e különböző típusok kezelése volt.
A harmadik lecke pediglen két fontos élethelyzet kezelésére szorítkozott: hogyan hívjunk meg szegény embert italra úgy, hogy ne alázzuk meg, illetve hogyan kezeljük méltóságteljesen a minket kereső és távozásunkat sürgető női személy érkezését.
Mindezen tudományok átadása után Szindbád úgy érezte, mégiscsak jó atyja volt gyermekeinek.
Leányát pedig egész életvitelével egy igen fontos dologra tanította; ne legyen korhely felesége.
#
- június 02.
Akkoriban Szindbád kicsi falvak kocsmáiban szeretett volna időzni, mert becsületbeli ügynek tartotta, hogy a vidék mellett, mely őt felnevelte, annak pusztulásában is kitartson.
Gyalogszerrel érkezett, fakult kalapját a Krucifixnél megemelve köszöntötte a falut. Vállára vadásztáska volt vetve, benne egy flaska bor és fémpohár, egy darab szalonna, egy fej hosszikás hagyma, kenyér a Gabriel péktől és egy D J monogramos keszkenőbe tekert bicska Helmrich műhelyéből.
Amint bandukolt befelé a faluba, abban reménykedett, hogy szembejön vele egy ráncos, ősz vénember, akinek fehér bajuszán még ott díszeleg az ebédre fogyasztott marhapörkölt piros szaftja, melyet a bőségesen reáküldött bor sem tudott letakarítani, s akitől megtudakolhatja, merre van a korcsma, s hogy tudnak-e még dalolni ebben a faluban.
Vagy egy takaros, piros mönyecske kerül útjába, akitől megérdeklődheti, van-e kiadó szoba valakinél, ahol éjszakára nyugovóra térhet, elhintve a szépasszony oldalába a mardosó kíváncsiságot: vajon ki ez a derék úr és végül hol fog szállást találni?
De üresek és csendesek voltak az utcák. Még kakasok sem feleseltek egymásnak hangos kukorékolással, sem gyerekzsivaj nem hallatszott sehol.
Nem volt kocsma és nem volt elhagyott, sóvárgó fiatalasszony sem.
Szindbád rájött, hogy elkésett.
Halálos ágyán akarta meglátogatni a haldoklót -kérges tenyerét megszorítva értekezni vele, mikor már nincsenek szavak-, de csak ravatalt lelt.
#
- június 03.
-Török Gábor? -kérdezte Szindbád kvaterkázós hangulatban, miután kiürített egy üveg bakatort, melyet az Érmellékről szerzett be egy nem túl régi kalandozása során.
-Ismertem egy Török Gábort, lakáj volt Kolozsvárt, egy történelmi nevet viselő báró palotájában -folytatta, miközben az üres üveget tartotta szeme elé hitetlenkedve.
-Akkoriban kemény idők jártak, pont szenteste jöttek be az oláhok, és Gherescu tábornok ezt a palotát szemelte ki magának főhadiszállásul. A ház népe kiköltözött, a lakáj maradt s híven szolgálta immáron új urát.
Aztán elhangzott a szó, és újra magyar lett Kolozsvár, a báró visszatért, a lakáj pedig kitörő örömmel fogadta. -Csak azért maradtam, hogy vigyázzak a vagyontárgyakra… -magyarázta régi gazdájának.
-Ejsze, semmit se hagytak, csak a falakat! -fakadt ki a báró.
-Sajnos, nem sikerült…-sompolygott alázatosan görnyedezve a lakáj.
Aztán egyszer csak eltűnt ez a Török. A báró Széki Tibor Mátyás királyhoz címzett patikájába küldte a Széchenyi-térre, de vissza már nem jött.
Csak a háború után tűnt fel újra a megszálló román csapatok oldalán, tolmácsként és tanácsadóként szolgálván őket.
Akkora befolyása volt, el tudta intézni, hogy az öreg báró ne a Regátba, hanem a nagyenyedi börtönbe kerüljön… -itt Szindbád abbahagyta a történetet, mert az újonnan bontott palackot kezdte ízlelgetni, s közben komor vonásai a bor gyengéd és incselkedő simogatásától meglágyultak s egyszeriben elfelejtett minden rosszat, azt sem tudván, hogy éppen mit mesélt.
#
- június 05.
-Trianon- sóhajtotta keserűen Szindbád a Gossy Buschenschank teraszán olaszrizlinget kortyolva, s közben a jáki templom és a németújvári vár között jártatta tekintetét.
#
- június 06.
-Hallottad Gyula, G. Fodor megbukott… -súgta Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére Szindbádnak, aki az ablakban állva figyelte a Piac tér forgatagát, kezében egy pohár halványpiros bakatorral, mely Székelyhídon termett a Sancár-dűlőben.
A hajós teljesen belefelejtkezett a borba, de erre azért felriadt:
-Akkor hát újra elsős?
#
- június 14.
Szindbád a Fekete Sas hatalmas üvegtáblái mögül egy pohár székelyhídi bakatorral a kezében leste a nagyváradi Piac tér forgatagát, mikor feltűnt neki, hogy egy sunnyogó mozgású, lagymatag fickó -gyérülő hajzatú koponyája elülső felin a buta emberekre jellemzően közel ülő, tompa, sötét szemet viselve-, meg-meglopja a kofákat, beléharap a jó olaszi almákba, majd fintorogva tér ki a fizetés elől, csizmát próbál a lesi vargánál, majd igyekszik elsietni benne, mire végre a csendőrök elkapják.
-Ki ez a fickó, Elemér? -kérdezte a hajós a pincért, aki szintén tanúja volt a jelenetnek.
-Valami Kasó nevezetű, Debrecenből, ámbár az is lehet, hogy Kósa. Az anyjának sertéstelepe van, ő meg itt lop -válaszolta mély megvetéssel a pincér.
Szindbád kortyolt egyet a poharából, majd mélázva így szólt:
-Meglehet, hogy még a sertésfarmot is úgy lopta, azzal elfordult az ablaktól, asztalához ült és a szemközti falon függő Szent László képet tanulmányozta, melyen a magyarok királya egy csapással vizet fakaszt a sziklából.
#
- június 14.
-Egyszer én is voltam Romániában -kezdte Szindbád egy üveg hegyaljai járdoványt iszogatva, ami a Telekiek celnai mintagazdaságából származott -, Gyimesbükkben mulattunk kivilágos kivirradtig a Három Huszárokhoz címzett kocsmában, majd reggel felkerekedtünk és átmentenünk a Tatros hídján Palánkára. Hát így történt…
#
- június 14.
-Emlékszem, mikor Aradon a Kossuth-szobrot körbedeszkázták a román bitorlók, mert elrejteni muszáj volt, de megsemmisíteni nem merték -kezdte Szindbád, mikor végére ért egy magyarádi kadarkának, amit Balla Géza ópálosi pincegazdaságában vásárolt legutóbbi kalandozása során.
-Aztán 1925-ben kezdték elfogadni a felfoghatatlan csodát, hogy ez a város tényleg az övék, a Bánát termékeny talajával és a Ménesi borvidék kiváló boraival együtt, akkor pedig városi vasút építésére hivatkozva elbontották a szobrot, de mentségükre legyen mondva, a sínpályák is elkészültek.
A hajós itt rövid szünetet tartott, mialatt megszemlélte a következő flaska címkéjét, mely hivalkodva egy honfoglalás-kori turult ábrázolt, a bor pedig a Kárpát nevet viselte és egy piciny baranyai szőlőgazdaság Juhfark-Furmint-sárfeHér vegyes bora volt, a betűket ilyetén kiemelve, ami a hajóst ivás közbeni töprengésre késztette, s mire végre rájött, hogy ez mit is akar jelenteni, már belé is szerelmesedett a borba, mert a furmint vaskos és terjengős zamatát a juhfark szikár savgerince oly könnyedén hordozta, mint Kinizsi a malomkövet, melyet tálcaként emelt Mátyás elé a boroskupával, amiben az öreg sárfehér francia fajtákat lepipáló, illat-gazdag, de mégis arisztokratikusan szerény bora leledzett.
Szindbád hosszú, tartalmas kortyokkal itta a bort s közben az igazságra gondolt, mely minden bizonnyal Hungáriát is megillette volna, de öregedő ember lévén tudta, hogy igazság nincs, de az Isten mégsem hagyta el a magyart, mert aki szomjúhozza az igazságot, az megleli vigaszát a borban.
#