- október 22.
Szindbád alig múlt 18, mikor kétfelé ágazott az út, s ő eldönthette, hogy merre megyen tovább. Fölfelé keperckedve, a társadalmi elvárásoknak megfelelően törtetőn vagy oldalvást, hol enyhe lejtővel kezdve lazsálásra csábít az út.
Az utóbbi mellett döntött, mert léha volt, s koránál fogva még nem tudhatta, hogy sokkal inkább bölcs.
Új útja szép tájakon vezetett szelíden és ereszkedőn, virágos mezők és dús lombú erdők szegélyezték, madárdaltól zengő tájon kanyargott, kiskocsmák települtek melléje, melyek udvarát évszázados hársak árnyékolták, s sramlizenére rúgta a port a nép, mely ott mulatott, borjúpaprikás fűszeres illatát lengette a szél és kék kötényes sváb legények birkóztak egy hordó sörrel, hogy csapra verhessék.
Odébb egy zöld zsalugáteres csárda udvaráról cigányzene szűrődött ki, magyarok dalolták harsányan a Repülj fecskémet, a kipányvázott lovak már gödröt kapartak maguk elé, jelezvén, hogy régóta tart a dáridó.
Szindbád szívesen tért be ezekre a helyekre táncolni és mulatérozni, s szerette a bort is nagyon.
Aztán lefüggönyözött, rejtélyes ház elé ért, melynek bejárata fölött vörösen világított a lámpa, s érzéki parfümillat szivárgott ki a réseken zongorakíséret mellett, az ifjú gavallér nagy szívdobbanásokkal lépett ide be, s az itt talált hölgyeknek nem csak testük minden zugára volt kíváncsi, de lelküket is próbálta vigasztalni, mert nem csak faszával, de teljes emberségével is közeledett feléjük, s megismerte sorsukat, hogy zömük árvaságra jutott már apró gyermekként, vagy ha nem, hát egy részeges apa, vagy egy önző, nemtörődöm anya intézte el a életüket, s bár igénybe vette, de sajnálta is ezeket a nőket.
Aztán szőlők közé ért az út, s a hajós kiült a parasztok mellé a diófa alá, ahol a tölgyből készült rönkasztalon szüttes terítő sarkával incselkedett a pajkos szél, a kancsóban pedig szalmasárga olaszrizling ragyogott a szentülő Nap bágyatag fényében.
Innen nézték az alant elterülő országot, melyet már annyi idegen horda rabolt, s tanácstalanul és értetlenkedve tanakodtak, hogy vajon mi a teendő, ha önfia dúlja.
Ittak, s a bor enyhülést hozott gondjaikra. Hosszú pengéjű bicskákkal szalonnáztak közben, mely kések Pécsett, Helmrich műhelyében készültek még akkor, mikor férfiemberhez úgy hozzátartozott a bicska, mint a végnapjait élő világban a mobiltelefon. És már korántsem látták az életet a maga értelmetlen hiábavalóságában, mert a bor, a melengető, de már perzselni gyönge napfény, s az árpádsávos szalonna a toronyi kenyérrel jótékonyan vigasztalta őket.
Tovább ereszkedett az úton lefelé Szindbád, kopott, roskatag házak között, melyek ablakából úgy könyökölt ki a szegénység, mint lakodalmas menetet bámuló, kíváncsi asszonyok; vajon a régi szerető meg van-e hívva?
Szindbád hivatalos volt. Ez az út volt a sorsa, kocsmárosok és kurvák között érezte jól magát, mert náluk lehetett legkellemesebben megszabadulni a pénztől, mely ellensége volt a vén korhelynek, nem is vágyta soha, s ha volt neki mégis, hát szabadulni igyekezett tőle.
A lejtős út végén egy sárgára meszelt fallal körülvett temető fogadta a révbe jutott hajóst, mely közepében egy középkori kápolna kérkedett korával, bokrétafák vetettek árnyat a sírokra, de még érdekesebb volt a kocsma a sírkerttel szemben, mert Veltins sört hirdetett a cégére és Jägernek volt nevezve.
Ide még betért Szindbád, s szakítva szokásaival, szinte törvényt szegve sört ivott délután, egy vén hársfa alól figyelve a készülő temetést.
Fényes, drága autók jöttek, elegáns emberek, a koporsó valóságos műremek, s Szindbád látta, hogy akik nem tértek a könnyű lejtős útra, hanem fölfele törtettek, végül az ő útjuk is ide vezetett, s látta a ravatal mögött állók arcán, hogy gyász helyett már a közelgő hagyatéki tárgyalás borít reájuk komor felleget, s a tölgy koporsó is csak eszköze volt a rongyrázásnak, arra senki sem gondolt, hogy a kriptával együtt megakadályozza a természet örök körforgásába visszatérni a tetemet.
-Nekem semmi sincs a nevemen, még hagyatékom sem lesz, olyan szabad vagyok -gondolta Szindbád, s a sörhab bajuszán diszkréten nevetett.
#
- október 26.
-Tudja, Kuzmicsek, az infláció már kétszámjegyű. Ez magát nem zavarja, tálibkám? -kérdezte Szindbád a kiskornai üvegest, mikor az asztalához újfent közel merészkedett.
#
- október 30.
-Na és vajon mennyi vendég hiányzik? (Szindbád [53], vén korhely.)
#
- október 30.
-Engem nem érint, én szombatonként egy terebélyes diófa alatt borozom borongva a barátaimmal. (Szindbád [53], vén lator.)
#
- október 31.
-Aligha van ma Magyarországon valaki, aki nálamnál több kocsmát ismer a hazában, s ebbéli rangomban mondhatom, hogy a zöldszilváni kiveszett a magyar bormérésekből. Nagy kár ez, Elemér! -dohogott Szindbád a Fekete Sas köpcös pincérének, miután a gyöpön nevelt csirkét rántva elfogyasztotta, s zöldszilvánit ivott volna reá.
#
- november 04.
Szindbád akkoriban a Vén Brünnhöz címzett csárdában iddogált, mely félúton terpeszködött Sziget és Vörösvár között a vasút mentén.
Két okból is ide járt; egyfelől az olaszrizling miatt, melyet Hafner Kelemen Vas-hegyi szőlőjéből szűrtek, másfelől Marika miatt, aki pultos volt és felszolgáló, s már puszta megjelenésével is hatalmas forgalmat és kéjvágyat gerjesztett.
Szindbád először gyanútlanul tért ide be, egy másnaposságtól gyötört, szomorú délelőttön, kíváncsian, vajon milyen lehet egy krigli Altes Brünn gyógyírként a bortól megkínzott pájslira.
Akkor látta Marikát először. Orrcimpái is beleremegtek a látványba, alig hallhatóan felhorkant, mint az üszögi csődör, mikor villantgató kancát vezetnek el a boxa előtt.
Kikérte a sört, aztán apró kortyokban inni kezdte, mint a borivók általában, akik a sörnek is megadják a kellő tiszteletet, és nem nyakalják víz gyanánt.
Közben szemeivel Marikát falta.
A mellei nyűgözték le percekre, s miközben érezte a sört felszívódni gyomrából, amint hűsítő lúgos italként helyreállítja a megfelelő péhát, s az erekbe felszívódó alkohol leköti a máj túlságba vitt alkoholbontó enzimeit, melyek túltengése a másnaposságot és a vele járó szédületes gyöngeséget okozzák, azonközben érezte prosztatáját is gyűleni, melyet a Marika mellei fölött feszülő, pattanni vágyó gombok látványa indított be. Eközben heréi felől lázas bizsergést érzett, élénk nyüzsgést és zakatolást, s besűrűsödött vérét úgy öntötte el a tesztoszteron, mint fergeteges nyári zápor után a Karasica a kátolyi legelőt.
Azt hitte, arcára is kiült a sóvárgás, ezért inkább a földre sütötte tekintetét, megpillantván Marika lábfejét, mely fehér szandálba volt bújtatva, s szép volt, formás, az a típus, melyet a hajós már jól ismert, az a típus, mely nylonharisnyában, egy végigtáncolt bál után sem szaglott, mely jól mutatta az inak játékát, s melyen fakón, szinte észrevétlenül sejlettek az erek.
A boka vékony volt, szépen mozgó a feszes bőr alatt, a vádli remekbe formált, a térdeknek is nagy odafigyeléssel és csodálattal adózott, a combok csak közepükig voltak láthatóak a nem túl rövid szoknya miatt, ám biztosra vette Szindbád, hogy a tövüknél sem érnek össze, tenyérnyi helyet hagyván a bugyi alatt.
#
- november 06.
-Tudja, Kuzmicsek, ilyen finoman, mint maga, senki sem tud aggódni a fideszért -nézett el Szindbád korsója fölött, melyben Magyarország legjobb söre, az Aradon főzött Zaránd aranyként ragyogott.
#
- november 07.
Szindbád most épp iszik.
Úgy élvezi az idei, immáron letisztult rosét, mint egykor első szeretője ölét.
A vén korhely…
#
- november 07.
-Nem érint, az IKEA-nál nem kocsmázom. (Szindbád [53], az utolsó dzsentri.)
#
- november 10.
-Hol is van ez a hely -kérem szépen- pontosan? (Szindbád, a vén lator.)
#
2021.november 10.
-Tudja, Kuzmicsek, nem áll jól magának, hogy ellenzékinek tetteti magát. Mi mindannyian tudjuk ebben a kocsmában, hogy maga fideszes. Esetleg csak helyezkedni próbál a közelgő bukás miatt, mert az megint a legendás alkalmazkodó-képességét teszi próbára, ami már nyilasból ávóssá segítette, majd munkásőrből fideszessé.
Az ország érdeke az, hogy soha többé ne legyen olyan kormánya, mely a magához hasonló hitvány herkópátereknek lehetőséget ád -szólt Szindbád két slukk bor között a köreit zavaró üveges tóthoz.
#
- november 11.
-Tudja, Kuzmicsek, azt azért becsülöm magában, hogy már legalább szégyelli, hogy fideszes -azzal Szindbád visszafordult poharához, s a fény felé tartva vizsgálta a benne lévő 2021-es kadarka rosé tisztaságát.
#
- november 18.
-Schmitt Pál? -vonta föl szemöldökét kérdőleg Szindbád- Hát ez még él?
#
- november 20.
-Aligha van ma Magyarországon valaki, aki nálamnál több kocsmát ismer a hazában, s ebbéli rangomban mondhatom, hogy a zöldszilváni kiveszett a magyar bormérésekből. Nagy kár ez, Elemér! -dohogott Szindbád a Fekete Sas köpcös pincérének, miután a gyöpön nevelt csirkét rántva elfogyasztotta, s zöldszilvánit ivott volna reá.
-Utoljára Keszthelyen a Gödörben -az evangélikus templom és a gazdászakadémia uccájában volt ez a hangulatos kocsma- ittam finom borát e fajtának egy Bartos nevű matematikaprofesszorral, akiről az a hír járta, hogy ha vizsga előtt elcsíped egy kocsmában, hát ott menten levizsgáztat. Négyest kaptam, mert egy idő után csak áttértem az olaszrizlingre.
Bartos a bornál csak a nőket szerette jobban, miután egy litra bor után megkaptam a jegyemet, elmondta, hogy most randevúra siet egy sárga fényű neonlámpa alá, az elsőt mindig ide szervezi, mert ez alatt ősz haja szőkének látszik. -Az első benyomás perdöntő! Ne feledje, fiatalember!
Szindbád itt hosszú percekre elmélázott, mert meghatódott a gondolattól, hogy milyen jó időben volt diák, mikor még szóbeli vizsgák dívtak, s milyen nagy hatású, példás életet élő professzorok készítették fel az életre.
#
- november 21.
Szindbádot szendergéséből Elemér óvatos, már-már udvarias köhintése verte föl:
-Bár zöldszilvánink nincs, de ajánlanám a rántott csirkére ezt a furmintot -és egy palackot tartott a hajós elé.
-Pécsi furmint?! -lelkesedett meg a vén lator- Ifjúkorom legendás bora, micsoda jó szűréseit ittam egykoron, mikor még borivó és nemes nemzet volt a magyar! Jöhet, Elemér, töltsd csak bátran!
Aztán szokásához híven apró kortyokban, méltóságteljesen eresztette szervezetébe a bort, ízlelőbimbóit és belső mirigyeit vizsgálva, hogy milyen a fogadtatás és a beilleszkedés, s mindezt olyan áhítattal, mintha országrészek további sorsa függene e bor helytállásától és minőségétől.
A pincér feszült várakozással figyelte a borral elegyedő vendéget, s csak akkor enyhült meg, mikor Szindbád végre így szólott:
-Utoljára ilyen jó furmintot Csombordon ittam, a Köble Tibor pincéjében, még boldogult ifjú koromban. Ez a borozás a gazda menye miatt is emlékezetes maradt számomra, mert igen pompás teremtés volt, becei, az ura pediglen foglár az enyedi börtönben, ahol egykoron Bethlen Béla is raboskodott. Már a szolgálati vezénylésére kérdeztem volna rá -különös tekintettel az éjszakai távollétére-, mikor eszembe jutott, hogy inkább másnap elmegyek Magyarbecére, mert aligha csak ezt az egy virágszálat termette az a hepehupás falu. S bizony, jó döntés volt, Elemér! Bor sugallatára még sosem volt tévedésem…
Itt rövid szünetet tartott, borongva, pici slukkokkal ízlelgette a furmintot, felemelte a fény felé, úgy vizsgálta a bor lassú, terpeszkedős mozgását a pohárban, bele-beleillantott, ilyenkor hosszú másodpercekig megdermedve értékelte a tapasztaltakat, olyan figyelmesen és odaadóan, ahogyan a macska figyeli az avarban gyanútlanul kotorászó rigót, mielőtt lerohanná.
-De a legszebb nők mégis csak Aranyosegerbegyen vannak egész Magyarországon! -szökkent Szindbád kedve nagyot, mikor egy új emléktől végre megszabadult iménti borússágától-, de velük sajnos már nős emberként találkoztam, márpedig -tudod jól, Elemér-, én sosem csalom meg a feleségemet…
A pincér óvatosan sandított föl a Fekete Sas mennyezetére, keresvén a díszes, barokkos stukkók közt a rianást…
#
- november 22.
-Tudja, Kuzmicsek, sokat elárul a maga hazafiságáról, hogy az ország kifosztását, az állam megszállását, a jövő felélését egyszerűen csak röhejesnek tartja! -szólt Szindbád ridegen a kiskornai üveges tóthoz, majd folytatta érzékszervi vizsgálatát egy Matias 2013-as kéknyelűnek.
#
- november 26.
-Kásler? -hökkent meg Szindbád a név hallatán. -Ismertem egy Káslert, kanász volt Zselénszky kunágotai birtokán. Aztán jött Rákosi rendszere, s a zsellérgyerekek tanulhattak. Ennek a Káslernak is volt egy fia, az orvosnak ment, pedig nem volt túl okos, de B-listás sem, hisz nincstelenek voltak. Lehet, hogy épp Miklósnak hítták, de nem vagyok benne biztos, mert lehet, hogy a keresőkan volt Miklós…
Azzal Szindbád újra poharába szippantott, egy idei kadarka roséba, s csak ennyit szólt: epörgye.
#
- november 26.
-Hogyne ismertem volna! – szólt foghegyről Szindbád az asztalok alatt csikkeket gyűjtögető csavargónak. S baloldali emberként rögvest így rendelkezett:
-Elemér, adj ennek az igaz embernek egy pohár bort ebből a kadarkából, amit én is iszom, azt írd a kontómra!
Majd a hálálkodó, ágrólszakadt koloncos kódishoz fordulva eképpen folytatta:
-Egy Gyurcsány nevű volt a Ranolder püspök vincellére Badacsonyban. Olyan kéknyelűt szűrt a püspöknek, hogy Tisza Kálmán is ebből a borból hozatott, mikor miniszterelnöke lett az országnak; az egyik legkártékonyabb.
Mert aztán meglett a legkártékonyabb is, egy bizonyos 0rbán, aki szétlopta és meggyalázta a maradék országot, a Ranolder püspök tomaji villáját -példának okáért- Rákaynak, számadó tálibjának kezére adva.
Ezért vagy te szegény, de ne sírj, mert legalább igaz ember vagy!
#
- november 29.
Én mindig a régi szeretőimre gondolok elalvás előtt, nem az adósságaimra. (Szindbád [53], az utolsó dzsentri.)
#
- november 30.
-Ünnepi beszéd? -hökkent meg Szindbád, majd üres üvegjével, melyen a Matias kéknyelű felirat virított, diszkréten koppintott. -Hát minek az évfordulója van? Mire emlékeznek?
-Az ereszcsúszásra… -súgta Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére, miközben egy teli üveg kéknyelűt tett a dohogó korhely elé.
#
- december 03.
A nevezéktan szerint -melyet Szindbád kalandos élete során a nőkről alkotott- a töltött galambok közé volt sorolható a kis hölgy, aki reggelente a Loschy kocsmája és mészárszéke előtti parkolóból a szemközti Erste Bank ajtaja mögött tűnt el.
Pici csizmájában úgy tipegett, mintha jégen járna, testhez simuló nadrágot viselt, mely kihangsúlyozta erős vádliját és combját, mintegy sejtetve, hogy guggolós gyakorlatokat végez előszeretettel jógázás közben. (Ennél a gondolatnál a hajós enyhe nyilallást érzett prosztatája felől.)
Drapp kabát feszült rajta, mely mögül úgy sejlettek elő pompás idomai, olyan hivalkodással, mint az illatos ibolya kék virágai a megkésett hó alól.
Divatos sálja -Szindbád legnagyobb bánatára- takarta a nyak és az áll illeszkedését (erről a testtájról a vén korhely a hízási hajlamra szokott következtetni), ám szép arca, sötétszőke haja hamar túllendítette a vén latort ezen a kis hibán.
-Ki ez a nő, Gerhard? -kérdezte Loschyt, miközben felkelt asztalától, melynél röggelijét költötte, s oldalasok, csülkök és töltött áruk közül bámult a jelenség után a kirakatüvegen keresztül.
-Sarah, itt lakik nem messze, adminisztrátor a bankban.
-Meddig dolgozik vajon?
-Csak délig.
-Megvárom. Hozz sört, nálad ebédelek, de fél tizenkettőre legyen kész a sült máj, ezúttal fokhagymát ne tégy rá.
-Fokhagyma nélkül? -hökkent meg a hentes, aki már jól ismerte törzsvendége szokásait- Hogyhogy?
-Föl kívánom szedni ezt a nőt.
-De hiszen legalább húsz évvel fiatalabb nálad!
-El sem tudod képzelni, milyen magányosak a mai harmincas nők. Nincsenek a korosztályukban férfiak. Nekünk, vén csatalovaknak kell helytállnunk eme puhány nemzedék helyett, melyet beszippantott az internet, és felőrölt a pornó és a játék kövei között.
Aztán nagyot ivott frissen csapolt Murauer söréből, egy lukkal beljebb fűzte nadrágszíját, ősz fürtjeit homlokából hátrasimította, hogy majd ki ne kandikáljanak a kalap alól, s kétségbeesetten próbálta összeterelni maradék emlékezetét, hogy választ kapjon a gyötrő kérdésre: -Vajon vágtam a héten orrszőrzetet?
#
- december 05.
-Araszolnak az autósok, hogy havat lássanak? -borongott Szindbád egy pohár furmint felett -Azt hiszem, örökre rajtunk marad ez a bűnszervezet…
#
- december 13.
-Kuzmicsek, abtreten! -szólt mogorván Szindbád, mikor meghallotta a kiskornai üveges semmivel össze nem téveszthető, vinnyogó hangját kedvenc kocsmájában.
#
- december 16.
-100 ezer lett a közmunkásbér? -hökkent meg Szindbád Pinkafőn, Szemesék kocsmájában a hír hallatán- Ezek meg itt Burgenland 100. születésnapját ünneplik, csak el ne rontsuk az örömüket!
#
- december 23.
-Köszönjük a felsorolást, Winkler -szólt Szindbád csüggedten a szakállas pincérhez-, és most hozz egy hűvös Jevert enyhe másnaposságra!
#
- december 31.
-Ismertem egy Magert a Stein am Anger nevű kocsmából Németszentmihályon -kezdte Szindbád, miután Wolfgang elvitte előle az üres, tisztára tunkolt tányért és az eszcájgokat-, jó borivó volt, sosem ivott fröccsöt, külön pohárba kérte mindig a vizet, mint azok a régi urak, akik még tudtak inni Magyarországon. Unger, a barátja is egy igazi, jó pohártartású fickó volt, miattuk tért át a kocsmáros, egy bizonyos Steiner, olaszrizlingről a veltelinire, mert ők osztrák bort akartak inni, nem magyart…
Itt szünet következett, mert ivott. Hosszú, kimért slukkokban elegyedett Farkas Wolfgang Vén Brünnhöz címzett csárdájában a Schneebergerék olaszrizlingjével.
-Furcsa, hogy pont egy Unger és egy Mager miatt szorultam veltelinire… Ezek a renegátok rengeteg bajt tudnak okozni!
#
- december 31.
Szindbád -úriemberként és egy rég letűnt, ám egyszerűségében is szebb világ ködlovagjaként- nem vett át pénzt automatából, csak és kizárólag a banki kisasszony kezéből, hogy az eljárás alatt a fehér blúzt feszítő mellek formáját latolgathassa.
Betért tehát a felsőőri bankba -melynek helyén egykor a Magyar Koronához címzett fogadó állt-, hogy pénzt vegyen föl tékozló élete további finanszírozására.
Felvidéki útra készült.
Nem állt a bögyös kis barnánál senki, Szindbád azonban mégis egy másik ablakhoz ment, egy fiatal pár mögé, mert meghallotta, hogy magyarul beszélgetnek, halkan, szemérmesen, mint ahogyan egy sárba tiport, méltóságát vesztett nemzet nyelvén szokás.
A hajós élénken figyelte a világot, kíváncsian leste minden rezdülését, várta a jeleket, hogy talán mégsem az ő bajsejtelmei szerint alakulnak az ország dolgai, odaállt hát a fiatalokhoz -hallgatózni. (Közben a kis barna csalódottan igazította meg a haját.)
Mint a beszédjükből kiderült, az ifjak a mönyecskepénzt kívánták a bankban elhelyezni. Csak egymást közt beszéltek magyarul, a kopaszodását túlfésültséggel javítgató, pocakodásnak indult banki úrral már németül, egy olyan szép tájszólásban, hogy Szindbád számára nem csak az vált nyilvánvalóvá, hogy ez a fiatal emberpár nem könyvből tanult németül, hanem az is, hogy földijeit tisztelheti bennük; ezt a szép frank beszédet Nyomján hallotta utoljára, ezen a nyelven panaszolta Hergenröder bácsi, hogy fia -egy semmi vitézi cím kedvéért- Helesfaira magyarosított.
A banki úr végzettségük és jövedelmi viszonyaik felől érdeklődött.
-Gépészmérnök vagyok -mondotta a fiatalember-, 220.000 a nettóm.
Az úr az ablak mögött álmélkodva nézett fel, majd beírta az adatot.
-Gyógypedagógus vagyok -szólt a csinos kis mönyecske-, 165 ezret keresek.
Az úr ezt már nem írta be. Szelíd hangon fejtette ki, hogy ez nem adóhivatal, itt nyugodtan megmondhatják a valóságot, mert ezek az alacsony számok csak egy esetleges hitelfelvételt nehezítenek meg…
-Ez az igazság pedig -mondta nyomatékosan a férj.
A bankár erre -szemüvegét levéve- alaposan végigmérte a fiatalokat, majd tegeződve, bizalmaskodva, de feddőleg így szólt:
-Miért csak a pénzeteket menekítitek? Mit kerestek ti ott még egyáltalán?
Szindbád ekkor óvatosan elsomfordált a kis barnához, aki próbálta közönyösen fogadni ügyfele visszatértét, ám az a sietős mozdulat, amivel blúzát igazította, leleplezte a vén korhely előtt.
#
- január 07.
-Szerettek a nők a hajamba túrni, mintha csak kiegyenesíteni akarnák belőle a hullámokat -emlékezett Szindbád a doktornő kérésére, aki miután alkoholizmusát feltárta, másik szenvedélye, a nőzés iránt kezdett érdeklődni.
-Egyszer egy értelmiségi nő, aki biológiát oktatott egy pécsi gimnáziumban, azt kérdezte, miközben vörös műkörmökkel ékesített ujjait a hajzatomban szánkáztatta: a te véredben van egyáltalán tesztoszteron? Hogy lehet ilyen sűrű a hajad? Erre én másik kezét a csukló fölött finoman megragadtam, s nadrágom azon pontjára helyeztem, ahová ő már rég szeretett volna nyúlni, de szemérmessége visszatartotta, s aztán eleresztettem azt a finom csuklót, hagytam , hogy immáron önállóan cselekedjen, s megszülethessen a válasz eme kínzó kérdésre.
#
- január 09.
Világért sem!
9 napja volt az utolsó:
-Ismertem egy Magert a Stein am Anger nevű kocsmából Németszentmihályon -kezdte Szindbád, miután Wolfgang elvitte előle az üres, tisztára tunkolt tányért és az eszcájgokat-, jó borivó volt, sosem ivott fröccsöt, külön pohárba kérte mindig a vizet, mint azok a régi urak, akik még tudtak inni Magyarországon. Unger, a barátja is egy igazi, jó pohártartású fickó volt, miattuk tért át a kocsmáros, egy bizonyos Steiner, olaszrizlingről a veltelinire, mert ők osztrák bort akartak inni, nem magyart…
Itt szünet következett, mert ivott. Hosszú, kimért slukkokban elegyedett Farkas Wolfgang Vén Brünnhöz címzett csárdájában a Schneebergerék olaszrizlingjével.
-Furcsa, hogy pont egy Unger és egy Mager miatt szorultam veltelinire… Ezek a renegátok rengeteg bajt tudnak okozni!
#
- január 09.
-Gyulay? -kérdezte Szindbád közönyösen, egy pohár rizlinget szimatolva. -Ez még nem jahtozott?
#
- január 13.
Ismertem egy öreg szerbet, Blago nevezetűt. Ott szolgált ő is, géppuskás volt egy Barcs környéki horváttal, Lakliával. Életre szóló barátokká kovácsolta őket a veszedelem, amit átéltek és túléltek.
Vagy 30 évvel később Blago baranyai falujába magasrangú állami küldöttség érkezett, Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével az élen.
A falu népe kétoldalt állt az út mentén, Losonczi pedig kíséretével középen ballagott mosolyogva, integetve. Ekkor látta meg a falusiak között a félszegen tébláboló Blagót.
Azonnal odarohant, átölelték egymást hosszan, könnyezve. Losonczi rögtön lemondta minden további programját, nem nézett meg sem tehenészeti telepet, sem frissen telepített gyümölcsöst, a tsz. présházában tartandó ebédre sem ment el; Blagoéknál evett egyedül, testőr nélkül.
Búcsúzáskor azért megkérdezte:
-Tudok valamiben segíteni, Blago?
-Az egy szem fiam katona, nyakunkon a szénahordás, de nem engedik haza, tudod, nagypofájú, mint az apja volt…
Ha csak egy hét szabadságot kaphatna…
-Jövő héten leszerel, így jó lesz, öreg? -nevetett Losonczi, miközben kezet fogtak.
#
- január 13.
-Hallottad, Gyula? A kannabisz…
-Hallottam, Elemér! -legyintett Szindbád közönyösen a Fekete Sas pincérének, mert épp egy 2021-es olaszrizlingre figyelt, mely a Mecsek Szártető dűlőjében, egy vén szerb pincéjében forrt borrá.
-És mit szólsz hozzá?
-Maradok a bornál, Elemér! Más mámorokra már nincs szükségem…
#
- január 19.
-Járóka Lívia? -hökkent meg Szindbád egy 2020-as furminttal töltekezvén- Hát létezik vajon, hogy ez még nem lopott?
#
- január 23.
-Tudod, Elemér, mikor cigányzenészek cimbalom helyett zongorán játszanak, nóta helyett giccset, s mindezt bézbólsapkában, én már nem is akarok élni -mondta tréfálkozva Szindbád a Fekete Sas kövérkés pincérének, miközben áhítattal szippantott bele egy diószegi bakatorba, s arra gondolt, hogy eme feltételek közepette örökké fog élni.
Aztán az orbáni züllesztés ezt is kitermelte…
#
- január 30.
Tóni egy sváb atyafi a szomszéd faluból. Már a ’90-es évek közepétől Ausztriában dolgozik, a pénzszeretet vitte ki. Ma már osztrák állampolgár és nyugdíj előtt áll.
Nem boldog.
-Sose szabad lett volna kimenni, nem kellett volna látni, milyen szépen is lehet élni, milyen nyugalomban. Hogy nem törvényszerű az utak katyússága, s az út szélén a szemét, nem lopják el a dolgaidat, és nem változnak a szabályok és a törvények állandóan, lehetetlenné téve az igazodást.
Hogy jó a kenyér és jó a tej. A sörről nem is beszélve. És igen, még a boruk is jobb…
Most hazajövök osztrák nyugdíjasként, de hogy fogom itthon érezni magam? -kérdi kétségbeesve, hogy az ember szinte már sajnálja szegényt.
#
- január 31.
-Gyula, a kalapod! -szaladt Récike kezében egy fekete, nyúlszőr kalappal Szindbád után, aki délelőtti sörözésre épp kocsmázni indult.
-Hagyd csak, kedves, kalap nélkül megyek, hiszen tudod, hogy narancs riasztást adtak ki a szél miatt…
#
- január 31.
Jogsi nélkül nem vezettem csak, 12 éves koromtól 14-ig, mire letehettem a segédmotoros vizsgát. De ekkor még óvatos voltam, csak földúton motoroztam.
Mikor üldöztek, már volt jogsim. Főleg kétszemélyes közlekedésért, ittasan is elhúztam előlük, megvallom, élveztem.
Még 16 éves sem voltam, mikor bíróság elé álltam súlyos testi sértésért, mert egy alak le akart szedni a Simsonomról, minek következtében eltört a keze.
A helyszínről elmenekültem, cserbenhagyásos gázolást is rám akartak verni, pedig ütlegeim nyomán törte alkarját.
A gimnáziumból nem csaptak ki, mert jó tanuló voltam, de egy év próbára bocsátást azért rám mértek.
Aztán üldöztek rendőrök autóval is, szirénázva, de a Wartburgommal földútra váltottam, ahová az ezerkettes Ladájukkal már nem tudtak követni.
És még sorolhatnám…
Megdöbbent az a rendpártiság, ami itt a kommentekből úgy árad, mint nyitott klóajtón a szarszag.
Hát hogy lesz így leváltva a NER?
#
- február 04.
Az anyámban sosem alakult ki anyai ösztön. Úgy nevelt, mint egy jószágot: ennem adott, tisztán tartott, ruházott, bekötötte a tankönyveimet lila papírba.
Egy ölelésre, kedves szóra, dicséretre sosem futotta neki. Sokszor azon vettem észre, hogy mégis van benne szeretet, ahogyan a kutyát vagy a macskát ajnározta, becézte.
Az unokáihoz is rideg, úgy néz rájuk, mint a malacokra a gazdasszony: eteti őket, élvezi ahogyan hersögetnek, aztán ha ettek, menjenek, mert kezdődik az Izaura.
Olykor ád nékik csokit. Mindég lejártat. Hogy mégse menjen kárba…
Ha egy ilyen nő marad gyermektelen, az a világ rendje.
Aki azonban jó anya lenne, vágyik rá, s mégis gyermek nélkül marad, az tragédia.
#
- február 06.
-Mikor robotok szolgálnak föl porból és vízből készült ételt, én már nem akarok élni! -mondta Szindbád vidáman, még ezer esztendőt is sejdítve magának…
#
- február 07.
Szindbád akkoriban szívesen időzött egy kocsmateraszon, ahonnan jó rálátással bírt a szemközti társasház erkélyére, ahol Natália szokott ruhát teregetni.
Óvatosan kortyolgatott DAB sörrel töltött korsójából, s közben figyelte a kötélre terülő ruhákat.
A vén korhely, aki már oly sok sebet szerzett s osztott a nőkkel való folytonos csatározásai során, megállapította, hogy nincs férfi a háznál, mert csak női kelmék lógtak a kötélen.
S mivel melltartót sem látott száradásra kitéve soha, arra gondolt, hogy Natália méretes és formás mellei önerőből állnak olyan peckesen és ruganyosan, mintha csak a gravitációval dacolnának hetykén.
A hajós már túl volt akkor néhány összeszemezésen, néhány megbámuláson, melyek során leplezetlenül engedte arcán a kéjvágyat megjelenni, hogy Natália érezhesse szándékai komolyságát, s Natália is több ízben visszajelzett, mikor az erkélyről a lakásba visszalépve integetett a korsójába kapaszkodó korhelynek, amit Szindbád hol biztatásnak, hol csúfondáros gúnynak vélt, mert bizonytalan volt a dolgában, mint egy első randevújára készülő kiskamasz.
Mikor pedig úgy alakult, hogy hiába is sörözött, a nő nem bukkant fel, bizton érezte, hogy ha most jönne a szemközti járdán, ő felugrana, sörét hátrahagyva hozzá sietne, s legott megismerkedne vele, randevúra hívná, s igyekezne a szívébe férkőzni. Ilyenkor Szindbádnak lehengerlő dumák és csábos szófordulatok tolakodtak elő elméjében, és borzasztóan sajnálta, hogy nem nyílott alkalma bevetni eme csodafegyvereket.
Amikor pedig a nő épp sétált a túlsó oldalon, Szindbád tétlen maradt, önigazoló kifogásokat keresett, sosemvolt erényességével és kifinomult erkölcseivel traktálta magát, majd mikor Natália eltűnt a lépcsőház nagy üvegajtaja mögött, heves szemrehányásokkal és válogatott szitkokkal illette önmagát.
Aztán egyszer Natáliát a kocsmában találta. Próbált közönyt színlelni, hűvös maradni, miközben attól félt, hogy heves szívdobogása kihallatszik mellkasából.
Sörét kikérve a pulthoz ült, s a nő kisvártatva mellé telepedett. Szemlélték egymást. Natália közelről is szép volt. Tökéletes alak. Szindbád nagyokat nyelt a söréből, miközben tekintetét úgy járatta a formás női testen, mint ahogyan a héja pásztázza a baromfiudvart a fenyőfa sűrű ágai közül.
Végre megszólította:
-Te vagy Natália, ugye?
-Honnét tudod a nevemet?
-Már kérdeztem a helyiektől, ki az a jó nő ott a túlsó soron…
A nő átsiklott e bók felett, látszott, hogy cseppet sem hiú.
-Te pedig Gyula vagy.
-Igen -örvendezett Szindbád-, de honnan tudod?
-Én is megérdeklődtem, hogy ki az a vén kujon, aki péntekente ide rendszeresen betér egy sörre, s míg azt issza, majd fölfal a szemével.
Itt egy darabig hallgattak. A nő levetette piros kis kabátját, pajkos, fekete tincseit megriasztva felfújt homlokába, mintha melege lenne, pedig csak iménti nyers szavait akarta lágyítani, a kocsma ugyanis nem volt túlfűtve. A vén korhelynek alkalma nyílt a melleit mos még jobban szemügyre venni. Tette mindezt leplezetlen pimaszsággal, a nő legnagyobb megelégedésére.
#
- február 09.
-Horthy? -kapta fel fejét Szindbád egy 2021-es olaszrizling illantgatásából. -Ja, aki puskalövés nélkül átadta Aradot a románnak?! Ja, aki kiparancsolta a magyar csapatokat a nyugati országrészből, átadván azt az osztráknak?! Ja, aki csak több, mint egy évvel Trianon aláírása után mert bevonulni Pécsre?!
Ja, akinek a kormányzósága alatt 1 millióval csökkent az ország lakossága?! Ja, aki a nyakunkra hozta az oroszt?!
Szindbád itt belefáradt a felsorolásba. Pohara után nyúlt, hosszú slukkokban kiitta, majd Tónihoz, a Zönge sápatag sváb pincéréhez fordult:
-Végül érthető: gazemberek gazembernek állítanak szobrot…
#
- február 14.
-Sok szeretőm volt, de Valentin nem volt köztik. Egyáltalán, női név ez, Elemér? -kérdezte Szindbád a Fekete Sas köpcös pincérét, miközben az fölszedte előle az eszcájgot.
-Magam sem tudom, Gyula, de annyi bizonyos, hogy ilyen nevű vendégem még nem volt.
-De ha ilyen ritka név, mi ez a felhajtás körüle? -dohogott tovább a hajós-, mert régen József napja munkaszüneti nappá lett Magyarországon, annyi dolgozó viselte ezt a becses nevet. Viszont ezt a Valentinozást nem értem…
A pincér közben elsietett, s egy új üveg kadarkával tért vissza, aminél semmi sem dukál jobban az imént elfogyasztott borjúpaprikáshoz.
-A Bohusék ópálosi pincéjéből való? -érdeklődött Szindbád óvatosan.
-Akárcsak az előző -nyugtatta meg Elemér a finnyás vendéget. Majd szinte súgva hozzátette: -Azt mondta a konyhalány, hogy ez a Valentinozás Ámerikából jött be…
-Ámerikából? -fortyant föl a vén korhely-, mint a krumplibogár? Vagy mint a peronoszpóra?!
#
- február 14.
Csaba fidesz szavazó. 1998-ban kezdte, az akkor 20 millió forintot érő Matáv részvényei a kormányváltás hatására meredek értékvesztésbe kezdtek, Csaba meg kapkodásba, végül 2 millió forinttal szállt ki a tőzsdézésből.
2002-ben és 2006-ban is a fideszre szavazott, de akkor szerencséje volt.
Nem így 2010 után, akkor ugyanis 3, 5 millió forintnyi nyugdíjmegtakarítása bánta 0rbánék visszatértét.
2014-ben is a fideszre szavazott. Kisvártatva elvesztette munkahelyét, mert cégük NER-érdekeltségbe került, s tisztogatások és leépítések kezdődtek.
Csaba 2018-ban újra a fideszre szavazott. -Ezek már sokat loptak, most biztosan leállnak már- magyarázta döntését. Csaba veje 2021 tavaszán a tönk szélére került, mint építési vállalkozó, mert az épülő társasház lakásait fix négyzetméteráron adta el, amit utána nem tudott még nullszaldósra sem kihozni az építőanyag-árak drasztikus emelkedése miatt.
Csaba ma vegetál, fizeti maga után a TB-t, de nyugdíjjárulékot nem. Öregségét úgy vélte biztosítottnak, hogy szüleitől örökölt zártkerti telkeit eladta, a befolyt összeget pedig szuperállamkötvénybe tette.
-6% a kamat! -büszkélkedik- majd ebből élek öregségemre, az állami nyugdíjrendszer úgyis összeomlik…
-És kire fogsz szavazni most? -kérdem tőle, némi fejlődést remélve.
-Kire, kire… Hát a fideszre! Csak nem szavazok a kommunistákra!
-De ezek, ahogy lenyúlták a nyugdíjadat, ugyanúgy elveszik a szuper államkötvényedet is! -próbálom jobb belátásra bírni.
-Azt már nem merik megtenni! Az már mégis csak túlzás lenne!
#
- február 18.
-Nekem ez fel sem tűnt! (Szindbád [54], vén korhely.)
#
- február 25.
De hogyan, mikor már alig van cigányzenés vendéglő? (Szindbád, a vén korhely.)
#
- március 21.
Matyi fideszes volt. Nem szereti a kommunistákat, mert elképzelése szerint ők telepítették ki a svábokat. Baloldal ellenessége tette fideszessé, de már elmúlt neki.
Elmúlt neki, mert jönnek szembe a tények. A lánya hatszorosát keresi Németországban tanárként, mint itthon a menye. A fia -aki egy német-magyar vegyesvállalat magyar tulajdonosa- azt mondta neki, ha 0rbán kiviszi az országot az unióból, a cége tönkremegy.
Matyi szorgos és takarékos svábként komoly megtakarítással bír, s most látja pénzét elértéktelenedni. Matyi ezt nem tolerálja még 0rbánnak sem.
Már templomba se jár, mert úgy érzi, mintha párttaggyűlésbe csöppent volna; a pap nem Krisztus, hanem a mammon igéit hirdeti.
Matyi április 4-én ünnepelni szeretne. -Sose gondoltam volna, hogy így lesz, de most az egyszer tényleg a felszabadulás ünnepének tekinteném… -mondja kissé pironkodva.
#
- március 26.
Ez akkor történt, mikor az orosz nép végre megszabadult a kommunista járomból, és elindult a demokrácia felépítésének útján. Akkoriban a legdurvább szitokszóvá lett a vörös, amivel oroszt illetni lehetett.
Szindbád ekkor még fiatal volt és bohó, s harmadik éve reménytelen szerelemtől szenvedett, melyet borral és szeretők szapora váltogatásával kezelt, eredménytelen.
Éppen egy olasz kisváros pizzériájában üldögélt, ahol egy ragyogó pincérnő szolgált fel, hősünk pedig igyekezett utolsó vendégnek maradni, mert szándéka volt a szépséget a padlástéri kis garzonjába fölkísérni.
A könnyű olasz borok meg sem kottyantak kemény magyar borokhoz szokott mirigyeinek és idegzetének, ezért nemsokára tényleg egyedül maradt, a kirándulóbusz többi utasa nyugovóra tért. Rabol a balin -szokta mondani magában, mikor végre elszánta magát egy-egy nő meghódítására, most azonban zavaró tényezőt fedezett fel; a szemközti szék támláján maradt egy táska, amit az a kis barna felejtett ott, akinek már a buszon tette a szépet, minden hátsó szándék nélkül, a lányt ugyanis a szelídecskék közé sorolta abban a szigorú nevezéktanban, melyet a nőkről alkotott. „Szelídecskét, majd ha nősülni akarok” -hárított mindig, mikor e kategória képviselői akadtak útjába.
(Akkor még nem tudott sokat a nőkről az ifjú gavallér.)
A pincérnőt németül szólította meg, mert olaszul semmit nem beszélt, latinul is csak a gyomnövények és mezőgazdasági kártevők nevét ismerte.
Ekkor derült ki, hogy a nő nem olasz, hanem orosz, s csak e kettő nyelven beszél.
Szindbád módfelett bánta azt a kamaszkori dacot, azt a passzív rezisztenciát, amit az orosz nyelvvel szemben tanúsított tanulmányai során, mentőövként jött viszont a horvát, mely azalatt a közel egy év alatt ragadt reá, míg egy mandulaszemű sokac lánynak udvarolt egy Karasica menti faluba.
A pincérnő egy széket húzott maga alá és féloldalasan az asztal végéhez ült, bal kezében poharát szorongatta, melybe udvarlója bort töltött, jobb kezét pedig ölében nyugtatta.
Kálának hívták. Az itt keresett pénzből odahaza saját pizzériát akar majd nyitni- mesélt terveiről, és jókat kacagott Szindbád erőlködésén, amint az horvát és orosz szavak keverésével küzd érte.
Rabol a balin -gondolta újból a hajós, s gyengéden két markába zárta a nő ölben pihentetett jobb kezét. Úgy fogta meg, olyan finoman, mint azt a kihűlt, fekete csibét, melyet anyja, a kotló ver félholtra és taszít ki, egyedüli színe miatt idegennek vélve. Szindbád gyermekkorában sok ilyen csibét felnevelt, s legtöbbször Rusznak vagy Ruszignak nevezte őket.
Most hallgattak, Jó jel volt, hogy Kála nem húzta vissza a kezét, s ezen felbátorodva az ifjú lator középső ujjával simogatni kezdte a lány tenyerét, oly gyöngéden, mintha nem is lenne igaz, mintha csak a képzelet szüleménye lenne ez a csendes, bizsergető érzés. Kála ajkai kissé kinyíltak, fehér fogsorán nyál csillant, s Szindbád elképzelte, hogy már szeméremrése is nedvesedik, e gondolattól nyilallást érzett prosztatája felől, mélyet sóhajtott, s remélte, hogy megremegő orrcimpái nem leplezik le fellobbant kéjvágyát.
Rabol a balin -gondolta újra, és eljöttnek látta az időt, hogy megcsókolja azt a piros érzéki szájat, mely csendes mosollyal biztatta erre.
Csak nehogy korai legyen, még mondok előtte valami szépet -bizonytalanodott el kicsit Szindbád, majd azon a búgó, rezgő hangon, melyet hódítása során már oly sokszor használt eredményesen; így szólt:
-Ti szi krasznaja…
A nő megrándult. Kezét elrántotta, székéből felpattant.
A fekete csibe a földre hullt, nyakaszegetten terült el a hideg kövezeten, mely kínosan kopogott a távozó Kála cipellői alatt.
Szindbád nem értette, hol rontotta el. Fogta a szelídecske ottfelejtett táskáját, („legjobb lesz, ha megnősülök végre”) -gondolta, s eloldalgott az éhkoppon maradt balin.
#