-Vajon 0rbán látja a jövőt? -kérdezte óvatosan Elemér, a Fekete Sas pincére Szindbádot, mielőtt elébe tette volna a vargányával készült vaddisznópörköltet, mintegy időt adván neki az alapos válaszra.
Szindbád a levegőbe szimatolt, szájában a nyál összefutott, ezért csak röviden felelt:
-Ha gyakran álmodik kötéllel, akkor bizonyára…
-El kell mennünk az ügyeletre -kárálta Récike, miután Szindbád a csuklyásizma fájdalmára panaszkodott, amit neje az infarktus jeleként azonosított be az internetről.
Beutaztak hát Felsőőrre; -Úgyse láttam még az új kórházat- gondolta Szindbád belenyugvón.
-Attól tartok, infarktusom van -mondta a vén korhely a recepción-, s 10 perc múltán már EGK eredményét tanulmányozta a doktor az infarktust kizárva.
-Azért várjuk meg még a véreredményt is, kb. fél óra múlva kész.
A vér analízise is megerősítette a diagnózist.
-Hexenschuss -nevezte még meg az orvos a fájdalom okát, miközben átadta Szindbádnak a vérképet.
A papír pont a máj mutatóival kezdődött, volt köztük egy vastagbetűs.
-Ez rosszat jelent?
-CHE? Egyáltalán nem. Alacsony a máj zsírszintje. Nem gond, kiválóak az eredményei.
-Mondja csak, doktor úr, egy alkoholistának lehetnek ilyen mutatói?
-Az kizárt.
-Ide írná ezt a papír aljára? A feleségemnek kéne…
-Szívesen! -kacagott a doki és odakanyarította: Alkoholsucht ist ausgeschlossen
-Mikor bort iszok, nem orvosi statisztikákra gondolok, hanem a Beze Feri bácsira, aki túlélt a Donnál egy comblövést, majd otthon a falujában túlélte, hogy a szárzúzó levágta a lábát bokában, mikor fröccsöt nyújtott be a traktorosnak a T25-ös ablakán, neki 20 éves kora óta nem volt bormentes napja és 82 évet élt.
Eszembe jut Schäffer Johann bácsi is, aki napi 4-5 litra bort ivott, igaz ő kubikus volt. 80 évet élt.
Vagy Pausch, a legjobb székes Ófaluból, még 80 évesen is szeretője volt, minden nap ivott bort, délelőtt sört, 93 évet élt… -Szindbád itt abbahagyta a fölsorolást, tűnődő arcot vágott, s mivel hirtelenjiben több nem jutott eszébe, örök támaszát, a talpas poharat ragadta meg, s apró, méltóságteljes kortyokban, átszellemült ábrázattal ivott az idei első borból, a gohérból.
Mióta parkolóórákat tettek az egészségcentrum elé, Szindbád mindig a református temető előtt parkolt, nem mintha a pénzt sajnálta volna Felsőőr városától, csupáncsak nem volt hajlandó ezeknek a tombácoknak a kezelését megtanulni.
Dobrovitsné, aki mindig kedves mosollyal köszöntötte a pácienseket, most szomorú szemekkel, szinte szánakozva tekintett Szindbádra, amit nem vett jó jelnek a vén lator, főleg, hogy a kis hölgy még hozzátette: -A doktor szeretné közölni az eredményeit, kérem fáradjon a vizsgálóba!
Nem kellett dr. Csurlovitsra sokat várni; nagy sóhajjal lépett be és fásultan, ám annál nagyobb rutinnal mondta ki: rossz hírem van, rákot találtunk.
Szindbád méltóságteljes nyugalommal fogadta a hírt:
-Akkor hát mi a teendő?
-El kell távolítanunk a prosztatáját.
-Mennyi az esélye az impotenciának egy ilyen műtét után?
-95% -mondta a doktor olyan szárazon, hogy Szindbád elértette.
-15?
-Nem, 95.
-És milyen sürgős? -gondolt Szindbád fiatal és csinos feleségére, Récikére.
-Kicsi rák, pár hónapot várhat, de oda kell rá figyelni. A maga korában ez még gyorsan terjedhet.
-Más megoldás nincs?
-Jobb nincs. Ha meggondolta, jelentkezzen, és azonnal megszervezem az operációt.
Szindbád szedelőzködött, búcsúzott. Az orvos még utána szólt:
-Kater úr, még valamit! Tapasztalataim szerint azok, akik e rossz diagnózis után a potenciájukért aggódnak, nem az életükért, jobb túlélők.
Szindbád érezte, hogy nem rendítette meg a hír, azt gondolta, hogy azért tartja jól magát, mert sokan voltak a váróban, ám az utcára lépve se történt semmi változás, mindenesetre nem a temető felé vette az irányt, ahol autója parkolt, hanem egyenesen a Rathauskeller felé, ahol saját sört mértek, szép világos színű pilsenit.
Egy korsó után kiment a Fő utcára -szerda volt, vásárnap- és evett egy sültkalbászt Hatwagnerék lacikonyháján, majd visszatért a Rathauskellerbe, hogy igyon rá egy jó rizlinget, rohonci bort mértek itt, Horváth Sámuelét.
Kiváló bor volt. Tobzódó fajtajelleg és tökéletes harmónia jellemezte, mindig őszinte elismeréssel dicsérte a csinos aradi pincérlánynak.
Harmadik pohárral már nem mert inni, autója felé vette az irányt. Látta a vásári forgatagot, a zöldelleni készülő fákat, a gimnáziumnál az életet még félénk kíváncsisággal vágyó fruskákat, és megnyugvással állapította meg: a világ folyását egy cseppet sem rendítette meg a diagnózisa.
Felesége aggodalomtól teljesen mentes szavai jutottak eszébe: nincs teneked semmi bajod!
Elmosolyodott ezen: hát így lát engem, ilyen szilárd szervezetűnek!
Úgy hajtott ki a parkolóból, hogy a temetőt észre sem vette.
Baromlaky mesélte még életében Szindbádnak, mikor épp Ippen boroztak, a Szilágyságban.
-Akkor már régóta sejtettem, hogy a nejem bitangol, de nemigen törődtem vele, mert folyvást ittas voltam, s tudod jól, az a burok, mely a borivót körül öleli és megvédi a világ zajától, sajnos a fontos ingereket is eltompítja.
Egyszeriben leálltam az ivással azonban, mikor feleségem noteszába beleolvastam. Leánykora óta ír naplót kedvesem, sose rejtegette előlem, én pedig sosem olvastam bele. Ám feltűnt, hogy az ezévit már dugja, ha otthon van, s ha valahová megy, magával viszi.
A múltévi viszont ott volt a szekrényben a többi közt, gondoltam, belenézek. Mondhatom, igen izgalmas olvasmány volt!
Egy elhanyagolt, szeretetre és törődésre éhes, drága nő képe rajzolódott elé a sorok közül, ki íme, iszákos ura mellől kalandokat keres.
Nem tudtam rá haragudni, inkább kínzó önvád uralkodott el rajtam.
A napló főként a szomszéd község kálomista papjáról szólt, aki galád módon hitegette nejemet, élvezte a rajongását, kihasználta mindenféle templomkörüli munkákra, aztán mikor szegénykém már szóba hozta pironkodva, hogy akkor most mi van, hát csak annyit mondott neki: Ilona, én gyatra szerető vagyok, kár belekezdeni.
Ez nyáron volt egy temetés után, az őszi hónapokban már egyre kevesebbet szerepelt a pap és egyre többet egy bizonyos FB.
FB Budapestről költözött Szilágyba, egy udvarias, előzékeny, figyelmes fickó -szinte már modoros- és nagyon tudott udvarolni, kedveskedni.
Az én elhanyagolt kis feleségemet hamar a hatalmába kerítette nőnapi köszöntéssel, apró ajándékokkal.
De az igazán érdekes dolgok az idei naplóból derültek ki, mikor azt feleségem egyszer elől felejtette.
A románc már addig szövődött, hogy Budapestre utaztak várost nézni, egy vidéki városba egyházi rendezvényre, mely után egy ágyban háltak…
Mikor itt tartott, fájdalmasat sóhajtott Baromlaky és nagyot húzott bakatorral teli poharából.
Szindbád is vele ivott, mintegy jelezvén, hogy mellette áll vészek idején is.
Aztán folytatta a történetet a bús férfiú:
-Vívódni kezdtem; kérjem számon nejemet a történtekért rögtön, vagy hallgassak, és a naplóból tájékozódjam a további eseményekről.
A féltékenység lett úrrá rajtam, ezért úgy döntöttem, kitálalok, mihelyt hazaér.
Ám volt egy érdekes bejegyzés még, ezt akkor írta, mikor üzleti ügyben Ausztriában jártam, fejből tudom idézni:
“Kitakarítottam a kis présházat az Új-högyön, hogy mire megérkezik, tisztaság fogadja.
Persze, ez csak ürügy, egészen másra gondoltam.”
Vajon mire gondolhatott? Mégis inkább hallgattam, hogy erre választ kapjak.
Bekészleteztem egyheti elemózsiát, ruhát abba a présházba, Ilonának pedig bejelentettem, hogy egy hétre elutazom.
Az autómat a gyepű szélén álló cserfa alá tettem, magam pedig elrejteztem a présházban.
Nem kellett sokat várnom. Már a második nap beszéd zaja közeledett; feleségem jött az udvarlójával, zörgött a kulccsal egy darabig, majd benyitott:
-Nahát, ez nyitva volt! Be sem zárta ez az állat!
(Szóval így nevez! -konstatáltam ezt már a pincéből, ahová időközben elbújtam.)
-Nagyon szép hely! -álmélkodott az udvarló- Nagyon jó lesz ez találkákra…
-Meg az anyád picsáját! -bömböltem miközben följöttem a gádoron, aztán a fickót, úgy ahogyan az a rendőr őrnagynő tanította, szigorúan tenyérrel és sohasem ököllel, jól elnáspángoltam.
-Milyen rendőrnő, róla még nem beszéltél… -szakította meg Szindbád most első ízben a mesélőt.
-Ja, ő itt nyaralt Bukarestről egy közeli faluban, jogot tanít a rendőriskolában, jó kis bögyös csajszi, szüretelni volt nálunk, ott szödtem föl…
Még nagyon sok tervem van és elvégezetlen dolgom – szólt szemrehányóan Szindbád a halálhoz, mert már unta, hogy állandóan körülötte köstörködik.
-Nem is az időd járt le, nem avégett vagyok itt… – pimaszkodott a kaszás.
-Hát akkor miért? 56 éves vagyok, az asszony 48, csak nem akarsz belőle özvegyet csinálni?!
-Víg özvegy lesz az! – kacagott a halál.
-90 fölött éltek az őseim, kiváló konstitúciót örököltem tőlük- alkudozott Szindbád.
-Mondtam már, hogy nem az időd miatt jöttem. A tartalom merült ki. Megittad azt a bort, ami 100 évre volt kimérve.
-Hiszen kiváló a vérképem!
-Az lehet, de a bor elfogyott! Sőt, sok szeretőd miatt elhasználtad a gyönyört is, ami egy embernek jár.
-Hát akkor a továbbiakban élek ezek nélkül – mondta Szindbád bizonytalanul, mert bor nélkül nehezen tudta elképzelni a jövőt.
-Nincs tovább, sajnálom – szólt a halál rezignáltan, s levette válláról a kaszát.
-Várj csak legalább még vasárnapig! Hadd megyek el a templomba úrvacsorát venni bűneim bocsánatára, legalább a lelkemet kímélhessem meg a kárhozattól…
-Na, jó, nem bánom – és suhintásra emelt kaszáját visszatette vállára a halál-, akkor hétfőn jövök, hol talállak meg?
-A szőlőben leszek, még nincs kész a metszés…
-Nem várhatom meg, míg végzel, majd ott találnak rád a tőkék alatt veronikák között, poszméhek dongnak körüled bosszankodva, amiért élettelen tested árvacsalánt és tikhúrt zárt zuhantában maga alá.
-A zabot is el kéne még vetnem…
-Add el inkább a lovadat, nem ülsz te már azon.
-A kutyáim…
-Majd elfelejtenek, nem olyan hamar, mint a nejed, de végül ők is elfelejtenek… Nyugodj meg, vége van.
A különös párt Szindbád a Fonyódról Badacsonyba tartó hajón vette észre; egy minden bizonnyal még 50 alatti nő egy 70-75 közti férfival szállt föl. A kettejük közti harmónia már messziről is látszott, ám Szindbád nem tudta eldönteni, hogy vajon szeretők, avagy leány az apjával.
Úgy adódott, hogy egészen közel ültek a vén korhelyhoz -aki kéknyelűt inni ment Badacsonyba-, így Szindbád nem csak megfigyelhette őket, de beszédjüket is jól hallhatta.
Hogy szeretők lennének, rögtön kizárta, mert -bár láthatólag igen jól érezték magukat egymással- semmilyen érintés nem volt köztük, a férfi ruházata és elhasználtsága sem utalt jómódjára, márpedig ekkora korkülönbség már nagy vagyont feltételezne.
De apa-lánya kapcsolatról sem lehetett szó, mert cseppet sem hasonlítottak, sőt, a nő fél fejjel magasabb is volt az öregnél még ültükben is.
Szindbád -aki már oly sok mindent látott és sok mindennek részese is volt hányattatott élete során- az elhanyagolt feleség és s sót még megnyalni kívánó vén kecske szimbiotikus kapcsolatára tippelt, és a hallott beszélgetésük alapján mindez be is bizonyosodott.
Igazán akkor kezdett rájuk figyelni, mikor megszólalt a nő telefonja, szép, cigányzenés csengőhanggal. Szindbád felismerte a nótát; Megmondtam egy piros rózsafának…
-A férjem! -állt föl a nő, hogy félrevonuljon a beszélgetésre.
-Nyomd ki, most sztoriban vagyok! -ripakodott rá az öreg.
-Azt nem tehetem…
-Dehogynem! Egyszer el kell kezdeni!
A szép nóta elhallgatott, a nő visszaült vénecske gavallérja mellé.
-Már mondtad neki, hogy válni akarsz?
-Többször is -sóhajtotta a nő.
-Hogy reagált?
-Nem veszi komolyan.
-Már rég meg kellett volna tenni! Ennyit szenvedni, mint te, aranyom…
-Beteg volt. Nem hagyhatom el pont betegségében!
-Ugyan már! semmivel sem tartozol neki ezek után! Azt megcsináltad, amit javasoltam; beavattad a gyerekeidet is a terveidbe, elmondtad nekik, milyen disznó az apjuk?
-Igen. De ezt olyan aljas dolognak érzem, hogy ellene hangolom őket…
-Márpedig ez fontos, ne téged ítéljenek el a gyerekek, mikor kilépsz a házasságból, hanem a korhely apjukat!
-Ha veled beszélek, Béla, mindig érzem, hogy el fogom hagyni, de otthon már nem ilyen egyértelmű…
-Többet kell találkoznunk, drágám! -hunyorgott huncutul az öreg.
A nő elegánsan átlépett ezen a sunyi ajánlaton, és az előző témánál folytatta:
-Pedig otthon látom minden hibáját, hogy nem veti le a cipőjét, mert ő csak egy sörért ugrott be, a morzsákat az asztal alatt, ahol evett, hogy nem teszi a törülközőt a kézmosó köré mikor borotválkozik, áztatja a pultot, abban a rongyolódott ruhában, amiben dolgozik, elmegy a hivatalba intézkedni, ez milyen szégyen, ott engem mindenki ismer!
-Megszabadulsz mindezektől, ha válsz! És a fele földbirtok is a tiéd lesz!
-Ugyan már, a földek az ő családi örökségéből vannak!
-Öt év után minden közös, nem tudtad? -szinte hencegve, a bennfentesek fölényességével mondta ezt az öreg.
-Meg különben is -tette még hozzá a nő-, már nincs semmi a nevén, mindent a gyerekekre íratott…
-Ez komoly? -csalódottságát nem leplezhette a vén fickó. Szindbád itt már úgy utálta, hogy legszívesebben felrúgta volna; hozzá fogható álnok, manipulatív emberrel még sosem találkozott. Felkelt, helyet változtatott, hogy további beszédjüket ne is hallja.
Még látta őket egy pizzériában, mikor a visszainduló hajóra igyekezett; a nő épp fizetett.
Miközben a Jewert itta apró kortyokban, méltóságteljesen, egyre csak azon morfondírozott, hogy vajon kik lehettek azok a nők, akik imájának köszönhetően felgyógyult súlyos betegségéből.
Feleségére, Récikére gyanakodott először, ám hamar elvetette a gondolatot; nincs neked semmi bajod! -mondta Récike, amint értesült Szindbád rákjáról, még legyintett is, mikor hozzátette: csalánba nem vág a mennykű!
Anyja is egy pillanatra eszébe jutott; ő biztos nem volt, hisz az egy év purgatórium alatt még azt se kérdezte meg a vén szipirtyó: hogy vagy, fiam?
Ki lehetett hát?
Régi szeretőire gondolt, akik igazán szerették, s akiknek nem adott annyi időt, hogy gyűlölhessék is: vajon Sprunge Lenke, akinek a legszebben villant a bokája cepedli közben az egész Dél-Dunántúlon? Vagy Szilvia, akinek hatalmas tőgyei úgy lobogtak koló közben a mohácsi sokac bálban, hogy Szindbád már kibuggyanásukat várta őszinte érdeklődéssel?
Esetleg Ibolya, a kis szelídecske, aki szűzen kívánt férjhez menni, de Szindbád szeretőzéseit nem tolerálta? Őt tényleg szerettem -sóhajtott a vén korhely egy sörszagút.
Ekkor délre kezdtek harangozni a katolikusoknál, majd kisvártatva, ráérősen a kálomistáknál is.
Szindbád egyszeriben éhes lett, gondolatai fonalát elveszítve fordult a senkhez: -lehet itt enni is? Mert áttérnék borra…
Szindbád -miután megebédöltek és borral is kellőképpen tölteközött- szólította az őket kiszolgáló pincért fizetési szándékát félreérthetetlenül jelezve.
-Azonnal küldöm a főurat -szólt a pincér, és csakhamar megjelent egy őszes halántékú, finom úriember: -készpénzzel vagy kártyával?
Szindbád berzenkedve vette át a főúr oldalán fityegő kütyüből kinyomtatott számlát, mert idegenkedett a technikának az éttermi meghitt hangulatba való behatolásától, csak az aljára pillantott, mi is a végösszeg, s ott látta: szervízdíj: 10%.
-Akkor kártyával.
Kifelé menet a pincérük zsebébe nyomott egy ötezrest: -A tökéletes kiszolgálásért…
ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY -állt a falba csavart fémlemezen a felirat az árkádok ívei fölött. Szindbádot óvatosságra késztette ez a -minden bizonnyal a bonyhádi zománcgyárban készült- tábla.
-Végül is hogy hínának egy zugkocsmát, ha nem így? -morfondírozott magában, de nem mert fellépni a teraszra, sehol sem volt az a határozottság, amivel akár idegen kocsmákba is be szokott nyitni.
Egy szőlő volt az épület előtt, kínjában bement a sorok közé nézegelődni. Chardonnay volt, cukorborsó nagyságú szemekkel, pedig még csak épp, hogy június első dekádja múlt.
-Máskor ez a virágzás ideje… -dohogott Szindbád a világ miatti aggodalmától magáról megfeledkezve hangosan.
-Hogy mondja az úr? -szólt le egy dörmögő hang az egyik boltív alól- Jöjjön bátran, ne tévessze meg a kocsmám neve!
Az úr Benyovszky Károly néven mutatkozott be és hellyel kínálta a vén korhelyt.
-Megtisztel a kedvessége, uram, hisz tudható, hogy zugkocsmában vendégeskedni bizalmi kérdés…
-Mindjárt láttam, hogy nem hatósági ember, mert azok nem mozognak olyan otthonosan a szőlősorok közt, a virágzás idejéről sincs tudomásuk, csak űrlapok kitöltését tudják ellenőrizni és büntetések kiszabásához értenek. Mit inna az úr?
-Mivel még csak 11óra van és enyhe másnaposság gyötör, legszívesebben egy sört innék…
-Egy féle söröm van, Jever.
-Ne is legyen többféle, ha a legjobbat tartja! -örvendezett Szindbád a jó hír fölött- Úgy tudtam, Jevert nem forgalmaznak Magyarországon…
-Jól tudja! Nem is forgalmaznak, elvégre ez zugkocsma!
-Mégis, hogy tesz szert reá?
-Tudja, van egy jó barátom- dörmögött Benyovszky bentről, ahol a sört csapolta- aki a dr. Oetkernél nagyfőnök. Ő lát el a hordókkal, mert mint bizonyára tudja, a Jever sörgyár is a család tulajdonában van.
-Nahát, ezt nem tudtam. Egészen másképp gondolok eztán az Oetkerékre! -mondta Szindbád, azzal a kriglit szájához illesztette, bajuszán fölkúszott a feszes hab, apró kortyokban ivott, mint ahogyan bort szokás, érezte, amint a sör felszívódik üres gyomrából, érezte az alkoholt áramlani ereiben, gondolatai egyszeriben letisztultak, eltűntek a világ sallangjai, felesleges és haszontalan gondjai, csak egy kérdés merült fel tisztán és ragyogóan:
-Vajon melyik nő imáinak köszönhetem, hogy e súlyos kórból felgyógyultam?
Szindbád nyíretközés közben értesült egy új zugkocsma megnyiltáról, mely a kisváros legszebb szőlőhegyén kezdte meg működését egy csinos kis présházban.
Míg Ágnes, a fodrász, fehér fürtjeit söpörte a szék alól, rögtön kitalálta, hogy felballag egy vizitre, úgyis sokára jön a busza, s különben is, a városkának már kocsmája sincs, csak egy cukrászdája, ahol műbőr borítású, idomtalan, kényelmetlen, ám szerfölött divatos fotelféleségekben lehetne feszelegni Pilsner Urquellt szopálva, mely sörből amúgy is kiábrándult, miután szemüvege lett, s elolvasta a címkén, hogy csak 4,4 az alkoholfoka.
Szép borravalót adott Ágnesnek, mely a bizalmas értesülésért is járt, s sietve megindult a högybe, mert tudta, hogy fél tízkor elered az eső.
A Vak Béla uccán fölfelé a régi lakókra gondolt, a németekre, akiket szerte szórt a kitelepítés, s már csak néhány család lakik az eredeti házaikban.
Az utolsó német házak, a Walter és a Freund ház után a Jäger-kocsma pusztultában is patinás, évek óta bezárt épülete következett, majd utána a magyarok lakta városrész. Itt is alig maradt hírmondója az ősi nemzetségeknek, de a magyarokat nem kitelepítés, hanem az egykézés tarolta le.
Kiürült házaikba cigányok költöztek, balkánias hangulatot teremtve a Petőfi utcában.
Ebből az utcából indult az a szurdok, mely a zugkocsmához vitt. Ágnes úgy mondta, hogy ahol 3 felé ágazik az út, ott lesz.
Ott is volt, szép, fehérre meszelt, árkádos présház, mely stílusában kilógott a helyi présházak közül, inkább a bodai, nagypáli, marázi svábok ízlése szerint épült. Saroképület volt, a fölfelé menő út mentén a Buschenschank zur Saarhöhe feliratot viselte, a jobbra tartó út mentén pedig a magyar neve díszelgett:
Zártkörű rendezvény
Ez akkor történt, mikor a Pusztító Utálatosság újbóli eljövetele még csak múló hőemelkedésnek tűnt a nemzet testén.
Szindbád akkor épp Kolozsvárt mulatott.
Bort árultak ott Récikével a Mátyás szülőháza előtti téren, s bár Récike óva intette, Szindbád mégis sok bort hozott, mondván kedves nejének: 100 ezer forintig tiéd a bevétel, afölött az enyém. / Récike csak 100 ezer forintnyi bort akart hozni. /
Mikor szombat kora délután elfogyott a bor, Szindbád kikérte a jussát 10 lejesekben.
-Miért pont 10 lejesekben? -kérdezte Récike rosszat sejtve.
-Mert ennyit illik itt a vonóba fűzni.
-Miféle vonóba?- riadt meg Récike, mert fájdalmas sajgásként hasított végig rajta egy hosszú éjszaka réme.
-A Kiscsípáséba…
-Ő egy prímás?
-Igen, a klinikáknál muzsikál, a Heltaiban.
-Honnét veszed?
-Egy rokonomtól értesültem róla, bizonyos Benyovszky Jánostól, akinek az apja csendőrkapitány volt Magyarmacskáson, s kivel tegnap együtt ittam, mikor te nem figyeltél. De ha akarsz, te is eljöhetsz…
Récike természetesen elkísérte urát, mert folyamatos féltékenység kínozta még akkor.
Amint az udvaron ballagtak bé, már harsány danolás lökte meg kedvüket: az Erdély bé vagyon kerítve kezdetű nótát énekelte a híres püspök egy gyönyörű nővel, mely nő iránt rögtön érdeklődött Szindbád a pincérnél egy üveg küköllei bort rendelve.
-Színésznő a magyar színházban -felelte a pincér.
-Hogy miért mindig akkor találkozunk a legszebb nőkkel, mikor a nejünk velünk van?! -dohogott Szindbád magában, miközben Récikét a kiválasztott asztalhoz kísérte. Ittak egy pohár bort, majd Szindbád szapora szabadkozás közepette a zenekarhoz sietett.
A püspök -látván, hogy fiatal és heves riválisa akadt- elsomfordált, Szindbád pedig együtt dalolt a csengőhangú, rezgő keblű, csodálatos és kívánatos nővel:
-Jaj, de bajos, ki egymást nem szereti, egy párnára ketten kell ráfeküdni…
A nóta közben éles tőrként érezte hátában Récike tekintetét…
-Ki volt ez a kurva? -kérdezte Récike szemrehányóan, mikor Szindbád visszatért az asztalhoz, hogy egy pohár királyleánykát igyon.
-Egy kolozsvári színésznő-válaszolta Szindbád tettetett közönnyel. / Azt nem is kérdezte, miért lenne kurva, mert tudta, hogy Récikének minden nő kurva, aki nem ő. /
-Most menjünk innen! -duzzogott a nő.
-Mehetünk -mondta Szindbád, mert már tudta, hogy melyik vendéglőben folytatja a zenekar este 10-től.
Mikor aztán a zenekar a belvárosi étterembe ért, új lendületet kapott a mulatság. Szindbád Boros mellett ült, aki Kolozsvár alpolgármestere volt akkor, másik oldalán pedig egy elzászi zsidó, aki Kolozsvárt lett szerelmese a magyar kultúrának, de akkor még egyszerűbb volt véle németül beszélni.
Récike hamar elunta magát:
-Gyula, menjünk vissza a szállásra…
-Én még maradok, de ha gondolod, fogadj egy taxit…
Hosszú előcsarnoka volt a vendéglőnek, Szindbád szólt a cigányoknak:
-Ferikém, kísérjétek ki a nejemet! Aztán dalolni kezdett:
-Ha elindulsz rózsám, soha ne nézz vissza, hidd azt, hogy a szemem sűrű könny áztatja…
Csípás, bár nem szívesen húzott mezőségit, most mégis kivételt tett a sok 10 lejes hatására, és egész az ajtóig kísérték a morcos nőt.
Fél óra múlva aztán visszatért Récike:
-Nem kaptam taxit…
-Jól van, hazakísérlek! -hötykélködött Szindbád, és Csípás Feri kérdő tekintetére odavágta: -A Rákóczi-indulót!
Szindbád akkoriban már csak zugkocsmákat látogatott, mert hivatalos helyeken a pénztárgépek zaja fájóan figyelmeztette, hogy italozásaival is a rendszert támogatja.
Többféle zugkocsma alakult a romlás idején Magyarországon. A legsivárabbak voltak a garázskocsmák, ezeket általában egy-egy végleg bezárt kocsma törzsgárdája látogatta, egyikük garázsa volt az épület, autó már nem volt benne, mert miután jogosítványát ittas vezetésért elvették, a tulaj azt eladta, csupán az olajszag -amiben ülve itták hitvány Soproni sörüket-, emlékeztetett az épület eredeti funkciójára.
Szindbád ezeket a helyeket kerülte, mint ahogyan a szuterinkocsmákat is, melyek falusi házak alsó szintjén kerültek kialakításra, ócska, ám eldobásra még meg nem érett bútorok és egyéb lomok között, a WC ajtaján a felirattal: csak minden 10. használat után öblíthető.
Itt is ócska italok voltak legtöbbszőr: olcsó sör a Money Parkettból, a házigazda árnyat adó lugasról szüretelt kezeletlen bora, saját főzésű pálinka, melynek ivói vakultak és butultak.
A Pusztító Utálatosság idején ilyen helyeken ivott a magyarok zöme.
Sokkal jobb hely volt a nyárikonyha-kocsma. Itt sparherd dohogott a sarokban résein kivillanó vörös lánggal, a remben krumpli sült, a platnin véreshurka sercegett saját zsírjában. Az üzemeltető -legtöbbszőr egykori kocsmáros, aki a bürokratikus terhek növekedése miatt vonult a feketegazdaságba- válogatott jó söröket tartott, ügyelt a bor minőségére is, pálinkája is megbízható helyről származott, vigyázott vendégeire, mert nem szerette volna azok kihalása miatt bezárni az üzletet. A hét minden napján főzött is valamit, de csak 10 főre, erre jelentkezni kellett, volt disznótoros nap, pacalos, marhagulyásos, kakaspörköltes, parasztvacsorás is…
Szindbád szívesen látogatta ezeket a helyeket, olykor vacsorára is befizetett, de a zugkocsmák közül legjobban mégis csak a présházból lett bögrecsárdákat szerette, mert ezek szőlőhegyen voltak, távol a településektől és az asszonyoktól.
Szombaton Szindbád szőlőhegyi birtokára vonult vissza, hogy megfőzze a sonkát, melyet már a decemberi disznóvágáskor kanyarítottak úgy, hogy húsvéti sonka lehessen belőle. Tojást is főzött hozzá saját tikjai által tojottakat, tormát reszelt s áztatott ecetbe, amit majd a sonka köré gondosan elhelyezett tojásokra fog szórni, hogy 6 órakor, mikor családjával nekiülnek vacsorálni, mindenki elégedett lehessen.
Míg a sonka főtt, kiült a présház előtti árkádok alá, bontott egy kis üveg Jevert, azt’ ivott.
Szemlélte az alant elterülő baranyai tájat, s repkedtek gondolatai.
Dél elmúltával borra tért át, olaszrizlinget hozott föl a pincéből, s apró kortyokban iszogatta sajt mellé.
Orgona virágzott a szurdok menti sövényen, miközben a som csak az imént dobta el sárga szirmait, Szindbád a világ fölfordulásán elmélkedett, mikor a szomszédban, a szurdokon túl fölbőgött egy fűnyíró és kisvártatva egy lambada is. A nőgyógyász professzor érkezett meg Pécsről, hogy vidéki telkét rendbe tegye.
-Micsoda egy primitív fasz! -gondolta a vénülő dzsentri és nagy slukkot húzott poharából.
Nemsokára az alsó szomszédok jöttek fel a hochstelljükbe, s meggyújtottak egy rakás, még nedves nyesedéket, mely füstje sűrű, sötét koromként terült el a falu házai között.
-Még jó, hogy nem erre hozza a szél -dohogott az öreg betyár-, a pofájukat beverném!
Tovább iszogatott, a sonkát vizsgálta közben, s maródott a felismeréstől: ha fel is szabadul az ország, mi lesz ezzel a sok buta emberrel? Mert őket aztán tényleg nem lehet leváltani!
Súlyos páráktól rakott reggelre ébredt Szindbád, szomorúan szemlélte ablakából a szőlővenyitön összegyűlő vízcseppeket, a lucskossá ázott gyöpöt, s mindezek miatt úgy döntött, hogy mára tervezett munkáit elhalasztva inkább kocsmázni fog.
-Még nagyon sok tervem van és elvégezetlen dolgom -szólt szemrehányóan Szindbád a halálhoz, mert már unta, hogy állandóan körülötte köstörködik.
-Nem is az időd járt le, nem avégett vagyok itt… -pimaszkodott a kaszás.
-Hát akkor miért? 56 éves vagyok, az asszony 48, csak nem akarsz belőle özvegyet csinálni?!
-Víg özvegy lesz az! -kacagott a halál.
-90 fölött éltek az őseim, kiváló konstitúciót örököltem tőlük…-alkudozott Szindbád.
-Mondtam már, hogy nem az időd miatt jöttem. A tartalom merült ki. Megittad azt a bort, ami 100 évre volt kimérve.
-Hiszen kiváló a vérképem!
-Az lehet, de a bor elfogyott! Sőt, sok szeretőd miatt elhasználtad a gyönyört is, ami egy embernek jár.
-Hát akkor a továbbiakban élek ezek nélkül -mondta Szindbád bizonytalanul, mert bor nélkül nehezen tudta elképzelni a jövőt.
-Nincs tovább, sajnálom -szólt a halál rezignáltan, s levette válláról a kaszát.
-Várj csak legalább még vasárnapig! Hadd megyek el a templomba úrvacsorát venni bűneim bocsánatára, legalább a lelkemet kímélhessem meg a kárhozattól…
-Na, jó, nem bánom -és suhintásra emelt kaszáját visszatette vállára a halál-, akkor hétfőn jövök, hol talállak meg?
-A szőlőben leszek, még nincs kész a metszés…
-Nem várhatom meg, míg végzel, majd ott találnak rád a tőkék alatt veronikák között, poszméhek dongnak körüled bosszankodva, amiért élettelen tested árvacsalánt és tikhúrt zárt zuhantában maga alá.
-A zabot is el kéne még vetnem…
-Add el inkább a lovadat, nem ülsz te már azon.
-A kutyáim…
-Majd elfelejtenek, nem olyan hamar, mint a nejed, de végül ők is elfelejtenek… Nyugodj meg, vége van.
-A mocskos kurva anyádat, Viktor! Miattad van házam Burgenlandban! -üzent vissza Szindbád Vasvörösvár egyik kocsmájából, ahol Altes Brünn sört csapolnak.
Szindbád -aki a régmúlt ködbe vesző homályából maradt hátra bűneiért vezekelni- egyszer merő kalandvágyból jegyet váltott a Szombathely-Pécs között közlekedő vonatra. Poggyásza csupán egy üveg Jever volt, melyet Nagykanizsa környékén kívánt elfogyasztani egy régi szeretőjére emlékezendő.
Üres hólyaggal kívánt felszállni a kocsira, ezért elballagot az állomás végén lévő illemhelyre vizelni. Igen ám, de 200 ft lett volna ennek az ára.
A kivénhedt dzsentri, aki oly’ könnyelműen fűzte az ezreseket nótánként a cigány vonójába, a vendéglők étlapján sose nézte az árakat, iparostól sose kért előre árajánlatot és sosem alkudozott a piarci kofákkal, meghökkent ettől a pofátlanságtól: -Akkor miért nincs WC a restihez, ahol egy Kozelt ittam, ami módfelett silány volt, nem cseh főzés, mondhatni hamisítvány?!
Választ sem várt, felszállt a wagonba, majd a vonaton elintézi, gondolta őkelme.
Alig moccant meg a szerelvény, mikor a kalauz közölte, hogy a WC rossz, ezért a vasvári állomáson le lehet szállni könnyíteni. Legközelebb pedig Pécsett.
Nem merte hát sörét felbontani, bosszúsan utazott tova, csupán Elemér, egy útitárs vidította föl, olyan jót diskurált vele.
Elemér a 9 órási vonattal utazott volna, ám nem indult a mozdony.
-A kalauz azt mondta, fél tízkor indulunk -mesélte Elemér-, elmentem hát a restibe, ittam egy sört, fél tízre visszamegyek, a vonat sehol…
-Előbb sikerült megjavítanunk- magyarázta egy vasutas a peronon.
-Ejsze, azt mondták, fél tízkor indulunk! -háborgott Elemér.
-Uram, a MÁV sokat késik, de van olyan is, hogy siet…
Szindbád akkor épp a Kredenc nevű kocsma hátsó teraszán ivott volt menyasszonyával és a régmúlt szép emlékeit beszélték át, mikor egy sötét BMW állt meg a parkolóban, s bár utasai -egy fiatal pár- kiszálltak belőle, az autó hűtőventilátora sokáig és hangosan zúgott, amivel erősen megzavarta a meghitt beszélgetést.
Szindbád lapos pillantásokat vetett a béemvé kigyúrt és tetovált sofőrje felé, Récike látva ezt, aggodalmasan szólt:
-Gyula, nehogy beléköss, nem vagy már a régi…
-Úgy gondolod? -horgadt föl a vén korhely és szép fejét hetykén felvetette, majd a jövevények felé fordult:
-Ne haragudj öregem, valami baja van az autódnak? Hogyhogy nem áll le a ventilátor?
-Mer’ meghajtottam, azért jár még! -vetette oda foghegyről és pimaszul a tag.
-A Wartburgom akkor se zúg ilyen sokáig, ha épp a Zöngére megyek föl vele, ez a tiéd milyen autó is?
-Béemwé! -hangzott a büszke válasz.
-Béemwé? Kár, hogy már nem gyártják a Wartburgot, azóta minden szart megvesznek az emberek…
-Beszóltál, öreg? -sziszegte kihívóan az ifjonc.
Közben leállt a ventilátor. Szindbád poharát -melyben egy 2022-es pécsi furmint terpeszkedett lomhán- barátságosan köszöntésre emelte:
-Na azért!
-Hallottad, Gyula? Új vendéglő nyílt Budán… -súgta Kéhli Szindbádnak, miközben elébe tette a sültkalbászt lila dintsztöltkáposztával.
-Hogy híjják? -érdeklődött felszínesen, inkább már a tányér kigőzölgéseire figyelve a vendég.
-Kolbi Katinka.
-Nem a tulajt kérdeztem, az intézményt… -szúrta úgy oldalba a kalbászt Szindbád, hogy csak úgy spricckölt pirosan a zsír.
-Az étterem neve a Kolbi Katinka -erősítette meg Kéhli.
-Kolbi? -ízlelgette Szindbád illetlenül, teli szájjal- akkor ez egy falusias ételeket kínáló, vidékies vendéglő kockás abroszokkal? Tán még cigányzene is lesz benne, ej,de régen húzattam már a Viszik a menyasszony nyoszolyáját…
-Dehogyis! Ez egy modern glutén, laktóz és cukormentes sznob helynek ígérkezik.
-Tán még alkoholmentes bort is tartanak… apropos, hozz csak egy üveg kadarkát a Szabó féléből, úgyse lesz többé ilyen jó bor Magyarországon, miután Zolika Ausztriába költözött.
-Ezt nem is tudtam? Vajon miért tett ilyet? -hökkent meg a vendéglős.
-Mert nem bírta, hogy mindentől mentes már ez az ország, mindentől, ami valaha ért valamit…
-Férjnél van vajon? -érdeklődött Szindbád két pohár bor között bajuszát simítva.
-Hallottad Gyula, a fővárosban Donát nyert… -súgta Elemér Szindbád fülébe a nagy hírt, miközben elébe tette feszes habú Radeberger sörét, melyet a hajós katzjammerre ivott.
-Nem hiába támadta Fletót, a kiábrándult fideszeseket rögtön magára rántotta -nyugtázta elégedetten a vén korhely, miközben szájához emelta a gyöngyöző kriglit.
-Ma iszom egy pálinkát is! -jelentette ki magabiztosan Szindbád, mikor Récike pirítósai mellé tette a gőzölgő kamillateát, melyet náthája miatt ivott.
-Nem szoktál pálinkát inni… -hárított Récike.
-De ma iszom egyet.
-Ne igyál!
-Na, jó, legyen kettő!
Édes öregem, megkérlek, a tegnapi Szindbádot is iktasd be az archívumba! Köszönettel: Ottó
Récike duzzogott, mert Szindbádról újfent kiderült, hogy egy könnyelmű, felelőtlen fráter; nem tudta ugyanis neje aznapi programját, pedig az minden früstükkor bejelentésre kerül.
Hosszú idő telt el, estére Szindbád elfelejtette, igaz, amúgy sem nagyon figyelt miközben fokhagymát dörgölt a pirítósára, hogy Récike tevékeny és mozgalmas élete vajon műkörmösnél, masszőrnél vagy éppen az Értelmiségi Kerekasztal esedékes rendezvényén folytatódik-e munka után. ( Ez utóbbi összejövetelt Récike különösen szerette az értelmiségi titulus miatt.)
Vacsorakor -véreshurka volt sültkrumplival és céklával, Récike teát, Szindbád bort ivott hozzá- hangzott el a végzetes kérdés:
-Nincs kedved meglátogatni anyikádat Várkonyába’? /Szindbád anyósa történetesen egy kocsma mellett lakott /
-Nincs. Ma más programom van, de reggelikor ezt elmondtam. Na, hova megyek ma este?
-Fogalmam nincs -vallotta be Szindbád.
-Gyula, te elittad az eszedet!
-Dehogyis, tudod, hogy a kovid…
-Kovid a fenét! A bor! elittad az eszedet! -ismételte meg Récike a kulcsmondatot.
Majd könyörületesen kibökte:
-Színházba megyek! Mi lesz a darab? Ezt is említettem!
Szindbád épp egy darab krumplit szánkáztatott villahegyre tűzve a hurka illatos, piros zsírján, így esélytelen volt, hogy megfejtse a talányt.
-A Csongor és Tünde! -vágta rá mégis, mert tegnap a kocsmában valaki említette, hogy vándortársulat érkezett a városkába és ezt fogják játszani.
A hirtelen megfejtés örömétől Szindbád vérszemet kapott és ellentámadásba ment át:
-Tudod-e Récikém, ki a szerző? Nagy költő, a legnagyobbak közül való, ne Szabolcskára vagy Pósára gondolj…
Récike nem tudta, és ettől szerfölött ideges lett. Szindbád nem kímélte:
-Tudod-e, hol született Vörösmarty és mikor? Meddig élt? Sorolj föl még néhány művét!
Récike majd szétdurrant a dühtől, Szindbád tetézte:
-A Szózatról hallottál már bizonyára, de ő írta a Zalán futását is -szavalni kezdte az első sort /idáig tudta/- ő írta a Szép Ilonkát -újra szavalt, immáron hosszasan.
Récikéből fortyogva tört elő a méreg:
-Akkor is elittad az eszedet!
-De még mennyit kell innom, hogy veled kerülhessek egy szintre, édes kis Récikém!
Récike most duzzog. Talán válni is akar…
-Cigányzene lesz? -óvatoskodott Szindbád, mert nem szerette volna, ha a gazfickók közé kívánkozna csak azért, mert Lakatos Sanyika muzsikál.
Örvendett hát, mikor megtudta, hogy nem lesz:
-Lesz hát, fellép a Kisgrofó!
-Mérő László? -nézett fel Szindbád tányérja fölül, melyen sült kolompér és füstről frissiben levett véreshurka helyezkedett el vöröslő céklával a legnagyobb egyetértésben- Ő az a matematikus, aki nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy 0rbánnál nincs jobb?
Poharához nyúlt, mint mindig, mikor az élet nehézségeivel és visszásságaival akadt össze, megforgatta a rubint kadarkát az öblös pohárban, kortyolt belőle egy ízlelésnyit, tekintetével elidőzött a szemközti fal olajnyomatán, mely a kápolnai csatát ábrázolta, majd kifakadt:
-Most meg már forradalmat szeretne?! Na, meg is van a szuverenitási hatóság első ügyfele!
-Hallottad, Gyula? Macron tisztességtelennek nevezte a kis Viktort… -súgta riadtan Elemér, miközben kicserélte Szindbád előtt az üvegeket.
–Nem tudok franciául -felelte a hajós közönyösen az új üveg, egy pécsi furmint címkéjét tanulmányozva-, de bizonyára szegényes nyelv lehet, ha nincs szavuk a gecire…
-Gyula, te alkoholista vagy! -jelentette ki Récike, miután elolvasta az anonim alkoholisták kiadványát.
-Ha az lennék -válaszolta rezignáltan Szindbád-, akkor a fekete ribizke bort is meginnám…
Kicsit később -mikor Szindbád épp újratöltötte poharát- Récike új frontot nyitott:
-A rácmecskei kocsmában hogyhogy épp Vericával ültél egy asztalnál? A szeretőd volt, vagy most kívánod fölszödni?
Szindbád szerette, hogy annyi együttöltött év után a felesége még a gondolatait is kitalálja, de tudta, hogy most megint hazudnia kell:
-Tényleg vele ültem? Fel se ismertem… -s, hogy szeme ne rebbenjen, poharát szájához emelte, mert bort csak szemlesütve tudott inni, ájtatos, átszellemült arccal.
Récike panaszkodott gyermekeinek a nem is annyira régmúltról:
-Annyira nem volt pénzünk, hogy még a mekdonáldszba se tudtalak elvinni benneteket… – s itt szemrehányó pillantásokkal illette a poharából csendesen rizlinget kortyolgató Szindbádot.
-Sokszor szerencse, sőt a Gondviselés oltalmazó, fedő szárnya, ha nincs pénze az embernek. Sok mindentől megmenekedik ezáltal… -dünnyögte Szindbád közönyösen, s kivirult arccal ivott egy nagy slukkot zöld talpú, elzászi poharából.
-Ja, a káeshá szerint? -kérdezett vissza közönyösen Szindbád, mivel figyelmét épp egy 2023-as mecseki fehérburgundi kötötte le, melyet egy zöldtalpú elzászi pohárból élvezettel kortyolgatott- Ahonnan nemrégiben kirúgtak egy főosztályvezetőt, mert elfelejtett csalni?
-Vajon megtermett-e már az a bor, amit örömömben fogok nyakló nélkül inni egy 0rbánhoz köthető örömhír hallatán? -töprengett Szindbád egy frissen letisztult idei pinot blanc felett.
-Gyere, Gyula, van még időnk a többiek érkezéséig, megmutatom, hova temettük az uramat! -s azzal karon ragadta az özvegy az asztalra pakolt borosüvegek miatt tétovázó vendégét, s a szőlőbe indultak.
A szélső terasz mezsgyéjén egy terebélyes cserfa nőtt, ez alatt egy legalább 10 fő ivására alkalmas rönkasztal állt; ide telepedtek.
Szemben, a következő terasz szélén, a kövek között egy csenevész kis tatárjuhar bátorkodott élni, egész habitusában emléket állítva annak a sok aszályos évnek, amit itt már átvészelt.
-Ez a kis fácska alá kérte magát. Itt nyugszik.
-Itt? -kérdezte Szindbád a legnagyobb megértéssel. -Gyönyörű helyet választott -tette még hozzá elismeréssel.
-Mikor ennél az asztalnál ivott, akkor döntötte ezt el. Nagyon szeretett itt időzni, s most már az idők végezetéig itt is lehet… -sóhajtotta az özvegy elégedetten.
-Végül is hogyan halt meg? -érdeklődött óvatosan Szindbád, bár azt már észrevette, hogy a tapintatosság itt teljesen felesleges: víg özvegy Baromlakyné a javából.
-Időben kiderült a baja, ám nem műtette még magát, mert gondolta, néhány nőt még felfűz a gyűjteményébe. Aztán az egyikükkel úgy összerezdültek, hogy a műtétről -mivel az orvos szerint 95%-ban impotenciát okoz-, végképp lemondott.
Jöttek aztán az áttétek, szenvedett, mint a kutya, de jól tartotta magát, kemény ember volt, nem csak másokkal, de magával szemben is.
Aztán idén szüretkor -amit már jórészt fekve vezényelt le- azt mondta: minden fehéret egybe szedünk, s a küvé neve majd az lesz: Hattyúdal.
Úgy is lett; a korán érő chardonnay együtt forrt a kései furminttal, olyan gáz volt a pincében, mind a muslincák, mind a csupaszcsigák kipusztultak belőle, Baromlaky pedig a legnagyobb erjedésbe a derekán egy redőnygurtnival lement, így találtuk meg, a gurtnival húztuk vissza, hát így történt.
Hosszan hallgattak ezután. A kis tatárjuhar leveleit búsan borzolta az októberi szél, megkésett ökörnyál úszott reménytelenül tova, a kúria felől már ide hallatszott a muzsika és a közben érkezett vendégek gajdolása, az özvegy felkelt, és így szólt:
-Menjünk vissza, kezdődik a tor, minden úgy lesz, ahogyan Baromlaky megrendelte.
-Akkor biztosan jó mulatság lesz -helyeselt Szindbád.
-De azért megtarthatta volna ezt még életében is. ( Gondolta, miközben visszaballagtak.)
A Szilágyságba Szindbád személyvonaton érkezett, mint ahogyan azok a régi urak szoktak, akik már érkezésük mikéntjével is kifejezésre juttatták szomjúságukat.
Az állomáson feldíszített hintó várta a hajóst, egy ugyancsak puccos kocsissal, akinek -eredetileg talán zöld- kalapjából olyan hosszú és hegyes fácántoll meredezett hátra, hogy Szindbád jobbnak látta, ha inkább mellette foglal helyet a bakon.
Halotti torba indultak innét; kedves barátja, Baromlaky búcsúzott az élők sorából prosztatarák következtében.
A szőlőhegyi kúriába Szindbád érkezett először. Egy sarokban a cigányok hangoltak, a prímás és a brácsás a cimbalom fölé hajolva stimmöltek össze, a bőgős a háttérben diszkréten brummogott, a klarinétos a cájgját tisztogatta, nyugodtan, mint aki ráér később is csatlakozni.
Az özvegy tárt karokkal közelített és mosolyogva, fekete ruhájában még a valóságosnál is vékonyabbnak tűnt, Szindbád úgy ölelte át üdvözlésképpen, hogy közben egy ige sejlett fel neki: a megrepedt nádat nem töri el, a pislákoló lángot el nem fújja…