- július 05.
-0rbán Ráhel? -döbbent meg Szindbád hazafelé ballagva egy kellemesen hűvös hajnalon, kissé imbolyogva, kiszáradt torokkal, miközben egyre azon gondolkodott, mit is fog hazudni, ha hazaért.
Kakasok kukorékoltak kérkedve, egymást fenyegetve, hencegőn, -vajon van még rólam kakas elnevezve a faluban?- tűnődött a vén korhely, észre sem véve, hogy máris megszabadult nagy gondjától, a megfelelő hazug magyarázat kiötlésétől.
Útja már a szurdokba ért, melyet kétfelől hársfák szegélyeztek, és a meg sem lebbenő levegőben megtelt a Saarhöhe-hol üzekedésük tömény illatával. Szindbád nagyokat szippantott a hársillatból, s eszébe jutott a legpompásabb hárslevelű, amit valaha ivott: annak volt ilyen finom illata, nem véletlenült állt két vén hársfa a szőlő végében.
Aztán rátért a házhoz vezető útra, a Nap épp akkor dugta fel kíváncsi pofáját a Györ-hegy mögül, mintha csak a hazatérő lator aggodalmas és vezeklő képén szeretne kacagni gúnyosan, ám jóízűen.
Örömteli, éles vakkantásokkal szaladt a fekete mudi bizonytalan léptekkel közeledő, borszagú gazdája elé, aki nem győzte csitítani: -Halkan, More, még felébreszted Récikét!
Óvatosan nyitotta az ajtót -melynek zsanérjait sűrűn olajozta, épp az ilyen alkalmak gyakorisága miatt-, kibújt cipőjéből, ruháit hangtalanul vetette le, meg is szagolván őket, vajon hordoznak-e még idegen nyomokat, majd finoman ágyba bújt Récike mellé.
-Hol voltál ilyen sokáig? -fordult neki háttal a Nő félálomban.
-Hol lettem volna, Pinkócon a kuplerájban! -válaszolta a hajós öntudatosan.
-Na, hagyj a hülyeségeddel! -morogta még az asszony, aztán teljesen visszaaludt.
-Ejnye, de őszintére ittam magam, máskor jobban kell vigyázni… -gondolta Szindbád, mialatt elszenderedett.
#
- július 11.
Mindig is bizalmatlan voltam azokkal szemben, akik nem isznak bort. (Szindbád [53], úriember, tehát ellenzéki.)
#
- július 11.
-Kénytelen leszek Gyurcsányra szavazni -vakarózott kölletlenül Szindbád egy pohár furmintba kapaszkodva-, mert úgy tűnik, tőle tart leginkább ez a pusztító horda.
#
- július 12.
-Ez még szabadlábon van? -csodálkozott Szindbád, miközben másnaposságát egy krigli Veltins-szel kezelte…
#
- július 13.
-Nem fogadtam el a borítékot -mesélte dr. Göttlinger a Zönge teraszán Szindbádnak -, de a pofáját megjegyeztem a nerseviknek. Kerül ez még az én szikém alá…
#
- július 17.
A doktornő -aki Szindbád különös lefolyású alkoholizmusát tanulmányozta tudományos alapossággal szakmai előmenetele céljából- rávette a hajóst, hogy kísérje el Burgenlandba, ahol egy kisváros absztinens alkoholistái előtt tart előadást, amit változatos programok, majd egy szeszmentes lakoma követ.
A vén korhely annak ellenére belement, hogy szigorú kikötése volt a doktornőnek, hogy aznap nem ihat semminemű alkoholt.
Az előadás dögunalmas volt, viszont megtudható volt belőle, hogy az is alkoholista, aki nem iszik.
(„Ha már így van, mégis csak jobb ívva”) -gondolta Szindbád némi büszkeséggel.
Majd a helyi nem ivó alkeszokkal elutaztak Alhóba, ahol egy civil szervezetet látogattak meg, mely segített a száraz alkoholistáknak a munka világába visszailleszkedni.
(„Ha azt mondják betegség, miért nem rokkantosítják őket?”) -gondolt szánakozva a nemivókra a levitézlett dzsentri.
Innen gyalog indultak Stájerba a Mayerhof malomba ebédelni.
-Ugye, kibírod Gyula, hogy nem iszol? -kérdezte rettegve a doktornő.
-Megígértem, nem? -válaszolta elszántan Szindbád. (Pedig ekkor már -11 óra elmúltán- mirigyei igen kínozták alkohol hiányában a kalandort.)
A Lapincshoz értek, melyen egy keskeny, öreg híd domborodott úgy át, mint a kutyára ijesztő macska háta. Szindbád megállt a híd középén, hagyta a többieket tovább vonulni, s csendes magányba burkolódzva bámulta a rohanó patakot.
(„Az ezeréves határ”) -gondolta keserűen, s eszébe jutott Taby főhadnagy, aki Alhóból kiszorította a rongyosokkal az osztrák csendőrséget Felsőőrből érkezvén egyvágtában.
A nemivók már a malomudvar asztalainál ültek, mire a szomorkás hajós is megérkezett, s helyet foglalt a szigorú doktornő mellett.
Épp rendeltek, s Szindbád látta, hogy az Almudler spriccer néven illetett ital pontosan olyan kinézetű, mint egy valódi fröccs.
Óvatosságból először csak vizet kért, s a pincérnő akcentusára figyelt erősen. („Csinos mönyecske, de a helyi mundartban beszél, nem magyar.”) -állapította meg rosszkedvűen, mert közben már kiforrott terv született meg elméjében.
Figyelme tehát a másik pincérnő felé fordult. Tenyeres-talpas teremtés volt, jó mozgású, idomai izgatóan inogtak, amint a bécsi szeletet hordta az asztalokra.
Szindbád úgy döntött, bevállal még egy vizet, csak beszélni hallja.
Tankönyvízű, száraz, steril, ám hibátlan németséggel vette fel a rendelést a formás mönyecske. S mivel a doktornő épp kezét megmosni volt távol, a vén korhely magyarra váltva eképpen módosított:
-Mégse vizet hozz nekem, aranyom, hanem fröccsöt. Mikor én azt mondom, Almdudler spriccer, akkor valójában fehér fröccsöt kérek. Én pedig cserében senkinek nem árulom el, hogy disznóhúsból csináljátok a bécsi szeletet…
A pincérnő megértően bólintott, s cinkos mosollyal távozott.
Szindbád tehát itta az Almdudler fröccsöket a disznóhúsból készült bécsi szeletre egyiket a másik után, a doktornő pedig feljegyezte titkos kis jegyzettömbjébe:
(„Kedélye nem hagyta el, keze nem remeg, nem letört, nem szorong.”)
#
- július 26.
-Vajon kik lehetnek ezek? -morfondírozott egy pillanatra Szindbád, de aztán figyelmét újra egy 2020-as pécsi furmintnak szentelte.
#
- július 29.
Csak a kocsmákat ne kelljen újra bezárni! (Szindbád [53], vén korhely.)
#
- július 30.
-Létezik Zalában egy kocsma, ahova fideszeseket nem engednek be -kezdte Szindbád, miután a kést és a villát egymás mellé helyezte tányérján, jelezvén, hogy 8 gombóc ölég volt a töltöttkáposztából.
-Kerestem ezt a helyet -folytatta rövid szünet után, mialatt egy messzely csomorikát ráeresztett a benyócra-, de sajnos, nem akadtam rá. Szeretnék pedig ott egy kis forgalmat csinálni…
#
- július 31.
Szindbád akkor épp a Somlón ivott.
Eredetileg a Göndör-Gulyás borházat látogatta meg egy kompániával, de a borokat bemutató nyugdíjas tanárnő monoton, lelketlen szövege és a borok középszerűsége távozásra késztette.
Az emberi lét minden esendőségét átérezve kódorgott a hegyen, pompás szőlők és ledér présházak között, szomjúhozva szép szóra és jó borra, mígnem egy csinos borászat előtt egy meglett öregúrra lelt, ki éppen palackokat dugaszolt ropogó gerinccel, nyögve-nyöszörögve, miközben ősz üstökéből gúny űzött a szeleburdi szél.
Ide betérek -gondolta a vándor-, mert ez aligha értelmiségi, akivel még beszédbe elegyedni sem lehet.
Károly -mint ahogyan rövid bemutatkozás és a hasonszőrű emberek mélyről jövő, rögtön összenéző kezdő mondatai után kiderült a neve- egykor tankerületi felügyelő volt, majd nyugdíjasként szőlőbirtokos lett. Szindbádot leültette a diófa alá, majd borral kínálta, s mivel látta, hogy szakértővel akadt dolga, a pince egész tételét felvonultatta neki.
A hajós lelkesen dicsért és finoman bírált is, ha kellett, Károly igen meg volt elégedve vendégével:
-Öcsém, te úgy értöl hozzá, nincs neked is szőlőd valahol a Dunántúlon?
-De igen -válaszolt csüggedten Szindbád, mert eszébe jutott, hogy bár Pétör-Pál napja rég elmúlt, ő a stuccolást még csak meg sem kezdte.
-Oszt’ mennyi hektárod van, öcsém? -húzta föl szemöldökét Karcsi bácsi szinte fenyegetve.
-Három… -óvatoskodott a vendég.
-Irigyöllek, bazdmeg! -fakadt ki a nyugdíjas tanfelügyelő.
-Hogyhogy??? -értetlenkedett a vándor-, én azt hittem, neked több van?!
-Több is, nyolc, épp azért irigykedem rád, mert ma Magyarországon csapás a szőlőbirtok. A nemzet züllésének markáns tünete, hogy borivóból sörivóvá lett a magyar! -kesergett ősz üstökébe túrva, bús, busa fejét könyökére eresztve a gazda.
-Sőt, pálinkaivóvá! -toldotta meg Szindbád.
-Na, ez a hanyatlás legpenetránsabb tünete! -csapott az asztalra Károly.
Szindbád búcsúzni kezdett, mert félt, hogy ha el találja mesélni az öregnek, hogy a fiatalok vodkába töltik a szódát bor helyett és energiaitalt isznak viszkivel, akkor a vén tanfelügyelő még sírva is fakad.
Imbolyogva, szinte céltalanul indult meg útján, a tisztán ivott bor dehidratáló hatásától vére besűrűsödött, megnőtt a tesztoszteron koncentrációja ereiben, remegő orrcimpákkal, összeszűkült, sóvárgó szemekkel bandukolt tova, nőt kívánva a borra.
#
- augusztus 05.
-Sikeres válságkezelés Magyarországon? -kapta fel fejét Szindbád egy kehely 2020-as merlot tanulmányozását szakítván ezzel meg- Tóni, ezt biztos a hávégén olvastad? Inkább a Naplóban, nem?
Az almasavbomlás lezajlott. Fejtsétek meg nyíltan, aztán 30-ra állítsátok be a kénjét. Igen jó bornak ígérkezik… -tért vissza rögvest a merlot-hoz egy kis botlás után.
#
- augusztus 05.
-Na és erre mit kell inni? -kérdezte Szindbád tettetett érdeklődéssel, mert tudta, hogy ilyet úgysem fog enni.
#
- augusztus 07.
A fiatal Szindbád annak idején jegyet váltott Kolozsvárra, mert arról értesült, hogy a Széchenyi téri piacon egy fiatal özvegy árul virágot, Szék szépe, aki a falu íratlan és egyszersmind kegyetlen törvényei szerint 3 év fekete gyászra kárhoztatott, s a hajós ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ezt a gyönyörű nőt szomorú magányában megvigasztalja.
A vonat reggelre ért a városba. Szindbád az egész éjjelt az utasellátó kocsiban töltötte, ennek megfelelően kissé tántorogva, de sietős léptekkel indult a piac felé, melyet akkor már Vitéz Mihály, Mátyáséra rálicitálni igyekvő lovasszobra éktelenített.
Végig sétált a kofák asztalai között, összeszűkült, sóvárgó szemekkel kereste a fiatal özvegyet, míg végre reá lelt.
Valóban pompás teremtés volt. Fekete gyászruhája mögül úgy ragyogott elé szépsége, mint komor felhők közül az áprilisi Nap kivillanó, vigasztaló sugára.
- Virágot szeretnék -szólt a kéjekre gyúlt kalandor remegő orrcimpái alól, reszelős, száraz hangon.
-Melyiket parancsolja az úr? -kérdezte a szépség, s kék szemein Szindbád olyan szomorúságot látott, mint amilyen a megkésett ibolyák hervadása a június hevében.
-Megveszem az összest, mibe kerül?
-Az összest nem adhatom, másnak is kell virág… -suttogta gyanút fogva a mönyecske, s fekete kendőjét a szemére igyekezett húzni.
-Valójában érted jöttem -dünnyögte Szindbád szégyellősen, szemlesütve.
-De kérem, nekem még nem telt le a gyászom…
-Budapesten ezt senki nem fogja tudni… -vigasztalta az ifjú gavallér a kipirult asszonykát.
Itt befejezte az emlékezést a vén lator, s a jelenre összpontosított:
-Sose gondoltam volna, hogy ereszkedett ínakkal egyszer még végigjárom a Balaton-fölvidék összes vendéglőjét, hogy rátaláljak egy nőre, akiről vajmi keveset tudok, csak annyit, hogy látni kívánom, s ez épp elég.
#
- augusztus 07.
-Na jó, de hol van ez a kocsma pontosan? (Szindbád [53]. vén korhely.)
#
- augusztus 13.
-Miért szomorkodsz úgy, Gyula? -kérdezte Tóni, a Zönge sápatag sváb pincére a busa fejét könyökére támasztó, a bor gyöngyözését érdektelenül, bambán bámuló Szindbádot.
-Szekál az asszony, ha a högybe menekülök, oda is utánam jön, nem hágy békét…
-Mi a baja? -kérdezte a pincér részvéttel, fehér köpenyege zsebéből titkos kis poharát elékotorva egy kis tarhalásra.
Szindbád töltött neki a mecseki olaszrizlingből, majd így sóhajtott:
-Arra biztat, hogy mindent adjunk el itt, aztán költözzünk Burgenlandba. Érted, a 70 hektár földet, amit az apám licitált a kulák nagyszüleim után, az 5 hektár szőlőt, ami a mindenem, a borházat, a kocsmát, minden egyéb telket, erdőt, gyümölcsöst, mindent…
-De miért? -hökkent meg Tóni, s poharát tartva újabb lehetőséget nyújtott a hajósnak a töltésre.
-Mert az ország elveszett. Mit sem ér, akármid is van, ha körülötted minden elrohad… -búsulta Szindbád.
-Pedig lenne egy sokkal kézenfekvőbb megoldás is! -szólt hetykén Tóni, s kezeit úgy tartotta, mintha csak egy cigányprímást utánozna.
Szindbád hazafelé ballagva jött csak rá, hogy egyáltalán nem hegedűre gondolt Tóni, mikor kezeit pózba tartotta.
-Nahát, gondolhattam volna, hogy ez a gyöszös gyerök nem volt katona -hümmögött a vén korhely, mialatt a megszokott helyen, egy tájidegen tuja tövéhez hugyozott.
#
- augusztus 16.
Szindbád akkoriban lovon járt, mert a Kis Pipában egy részeges rendőr ezredestől arról értesült, hogy joghézag miatt ennél a közlekedési módnál nem alkalmazható az ittas vezetés vétsége.
A Polgár-tanya felől lépésben, ráérősen baktatott vele Lenke, a sárga gidrán kanca, az ifjú gavallér önfeledten fütyörészett a nyeregben, mikor észrevette, hogy a Wittenbart pince kéményéből olyan szürke, vékony füst csap elő, mikor a már tüzes cserépkályha izzó parazsára rádobnak egy akác klotznit.
Oda irányította hát a lovat, gondolván, hogy az öreg Wittenbart Szepivel még meg tudja tetézni a Schubert-kocsmában benyakalt litra bort.
Nem csak az öreg, a leánya is ott volt, Zsuzsuka, ez a kései születésű véletlenke, kinek olyan formás termete volt, hogy Szindbád mindig leste az alkalmat, hogy ruháiból kihámozhassa.
A lovat a diófa alá kötötte, a kútból egy vödör vizet húzott föl neki, de a káván hagyta, nem adta még oda a kihevült állatnak.
-Nem maradunk sokáig -hazudta a lónak, majd a présház felé indult nyikorgó csizmáiban.
Szepi bácsi a pincében volt, a hordókat töltögette föl éppen.
-Te vagy az, gyerök? -örvendezett Szindbád látogatásának.
-Én volnék, ha nem zavarok… -szerénykedett a látogató.
-Ülj csak ki a verandára, mindjárt hozok egy hébér chardonnayt!
Szindbád úgy is tett, Zsuzsuka poharakat rakott a szép szüttesre és kancsót, az öreg pedig feltöltötte azt szalmasárga, gyöngyöző borral, melynek vaníliás, ananászos illata rögtön ellepte a kis asztalt, ittak, s a régen találkozott barátok örvendező lendületével élénk diskurzusba kezdtek.
Mikor Zsuzsuka a konyhába tért, kissé bizalmasabb témák is elékerültek:
-Szepi bácsi, mondd csak, így 90 felé, ha végignézel az életeden, bánod, hogy olyan sokszor megcsaltad szegény Vávi nénit?
-Bánom, nagyon is… -búsulta az öreg, s lekönyölkölve, ritkuló üstökébe túrt-, de ha nem teszem meg, most a kihagyott lehetőségeket bánnám, a sok elszalasztott gyönyörű nőt, mert tudd meg, fiacskám, akárhogy is teszel, a végén mindig megbánod, mert a megszépítő idő távolából már sokkal jobban tudod, hogyan kellett volna tenned…
-Csak azért kérdem -bátorkodott Szindbád-, mert egyszer már én is megcsaltam az asszonyt, s azóta is nagyon gyötör a lelkiismeret. Hogy tudnék megszabadulni ettől a kínzó önvádtól? Tudsz erre valami megoldást, tata?
-Kettőt is tudok -büszkélkedett a vén Sepp-, az egyik szerint tégy erős fogadalmat, hogy soha többé nem teszed meg, s akkor megnyugszol, elcsendesedik, majd elmúlik az önvád.
Itt csönd állott be, ittak, nézelődtek, mocorogtak. Egyre feszengőbb lett csönd, Szindbád pedig, hogy oldja a feszültséget, a vizet a ló elé tette, megveregette a nyakát, majd visszaült az asztalhoz, de az öreg nem folytatta a mondókáját.
Végre az ifjú dzsentri törte meg a hallgatást:
-Na jó, jó, de mi a másik megoldás?
-Tán ez az első nincs kedvedre? -mosolygott a vén huncut, aztán rögtön ki is jött a farbával: -Megcsalod minél többször, s aztán így megszokod ezt az érzést, megszokod, mint ünnepi asztalodnál a gonosz anyóst, mint a tikszöm sajgását a lakodalmas, szűk cipőben, mint a kedves kutyád hiányát, ami a rókának kitett méregtől pusztult el.
Szindbád ivott; a bortól várt segítséget, hogy ezt a tanítást értelmezni tudja.
Alkonyodott. Lenke nyugtalankodni kezdett, mert tőgye feszítette, s csikaját akarta látni és szoptatni. Az öreg el-elbóbiskolt, feje tenyeréből kicsúszott, nagyot koppant az asztalon.
Zsuzsuka jött elő, szépen bekísérte apját a szobába, majd Szindbád felé fordult:
-Apám háromig alszik…
-Visszajövök -ígérte a lator már a nyeregből lehajolva két ujja közé csippentve a nő hamvas orcáját, s tekintete elidőzött a feszülő pruszlikon, melyen pikáns két dudort képzett a női izgalom…
#
- augusztus 16.
-Opapa, azt tanultuk az iskolában, hogy a kommunisták mindent elvettek a nemesi családoktól, mondd csak, tőlünk is? -kérdezte a gyermek Szindbád nagyapját, mikor szokás szerint a birsfa alatt üldögéltek a kispadon.
-Tőlünk nem, picikém. Az öregapám elintézte, hogy minket békén hagyjanak…
-De hogyan? -érdeklődött a gyermek.
-Hajnalokig tartó, keserves fáradozással…
-Miért, mit dolgozott?
-Semmit. A birtokot mulatta el…
#
- augusztus 19.
-Hallottad, Gyula? Böjte Csaba szerint a házasság előtti nemi élet bűn… -súgta bizalmasan Tóni, a Zönge sápatag sváb pincére Szindbádnak a legújabb hírt, miközben fehér köpenyege zsebéből előhúzta titkon hordott kis poharát, s reszkető kézzel kunyermált a hajós frissen nyitott borából, egy Hafner olaszrizlingből, mely a Vas-hegyen termett.
-Bűn lenne? -hökkent meg Szindbád. -Akkor miért nem nősül már meg a szerencsétlen?
#
- augusztus 20.
-Emlékszem erre a Mellárra -kezdte Szindbád, miután diszkréten koppintott a kiürült üveggel a várkonyi szüttessel borított tölgyfaasztalon-, megvette a kocsmát, melyben annak idején törzsvendég voltam, szépen felújíttatta, majd péntekönte, mikor Budapestről megjött, elkezdte a népet tanítani, hogy aki nem fideszes, az kommunista, aki kommunista, az nem magyar.
Itt szünet állott be, mert Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére a koppintást elértve teli üveg székelyhídi bakatort tett az asztalra, címkéjével gondosan a hajós felé igazítva, aki bólintással jelezte, hogy jó lesz, nem kóstol már, csak iszik.
-Neki akkor nem volt emeszpé, csak komcsik, s most lám, a képviselőjük lesz, most, mikor már az egyik leghitványabb párttá lettek a palettán -tűnődött hangosan a vén korhely, miközben a szemközti falon függő képet tanulmányozta, mely szent Pál szökését ábrázolta az oláhok táborából, ismeretlen festő ecsetkezelése nyomán.
#
- augusztus 26.
-Már megint mit loptak? -kérdezte unottan Szindbád, miközben egy kövér cirfandlit lötybölt poharában, s azon merengett, vajon Marika hatalmas keblei minő alakzatot vennének fel, ha a melltartó fojtogató fogságából kiszabadulnának…
#
- augusztus 26.
-Tudja, Kuzmicsek -szólította meg Szindbád ridegen az asztalához közelítő üveges tótot-, ezt az ételt én rendeltem, s mivel világ életemben stresszt kerülő ember voltam, kevés a gyomorsavam, mindenhez eszem valami savanyút. Bor nélkül pedig el sem tudom képzelni az étkezést.
Mindazonáltal megértem magát, hogy a hanyatt eséstől való állandó félelem miatt annyi stressz érte, hogy savtúltengése van, sőt, talán már fekélye is, ezért legfőképpen smarnit eszik s vizet iszik, de azt nem ennél az asztalnál mérik.
Kérem, ne zavarja köreimet, távozzon!
#
- augusztus 26.
-Hallottad, Gyula? A magyar már leginkább sajtburgert eszik… -súgta bizalmasan Szindbád fölé hajolva Elemér, a Fekete Sas köpcös pincére, miközben kedves vendége elé tett egy fél libát pirosra, ropogósra sütve, gazdagon körítve lila, dinsztölt káposztával, petrezselymes újkrumplival, és hozzá téfölös uborkasalátát rakott még az asztalra.
-Csodálkozol Elemér? Ha ma magyar vendéglőben bécsi szeletet kérek, rántott disznóhúst hoznak ki, melyből árad az ól szaga, amiben 5 hónap alatt érte el a malac a vágósúlyt, miközben 4 féle betegség ellen kapott vakcinát, dögliszttel etették, s a saját ürülékében pácolódott elevenen. Ha Újházy-féle tyúkhúslevest kérek -ami tudvalévőleg öreg, sokat cicerélt kakasokból a legjobb-, akkor 6 hét alatt, istállóban 3 kilósra felnőtt táposcsirkéből készült levest kapok, melyből gőzölög a mélyalom taszító szaga, nincs benne taréj, a zsírja pedig szürke a halliszttől, amit a szerencsétlen csirke étel gyanánt kapott.
Már csak kevés vendéglő akad Magyarországon -folytatta a hajós nagyot sóhajtva-, ahol a sült liba, amit a vendég a tányérjába kap, az előző nap még a Körösben feredett, a szauresz háznál nevelkedett, kétéves ártány belsőségeiből készült, a kenyér pedig első osztályú malmi búza lisztjéből sült adalékanyag nélkül.
Na, ezért eszik a magyar sajtburgert. Ha már műanyag, hát legyen teljesen az! -fejezte be a vén korhely mondókáját, időt adva az ételnek a hűlésre, majd diszkréten koppintott kiürült üvegjével a tölgyfaasztalon, amiből Elemér már tudhatta, hogy Szindbád új palackot kér, s már sietett is, hogy piros bakatort hozzon, egy diószegi pincészet remek borát.
#
- augusztus 30.
Szindbád épp másnaposságát kezelte a Zönge teraszán egy krigli Pilsner Urquellbe kapaszkodva, mikor ütemes és sietős kopogása közeledett magassarkú cipőnek, s nemsokára látóterébe is ért egy pompás jelenség, egy kiskosztümbe bújtatott remek nő, őzbarna haját nyakszirtjén bőrcsat fogta össze, láthatóvá téve formás füleit és kecses nyakát, kissé vékony, ám izmos lábai combközépig voltak a feszes szoknyától takarva, fölsője szépen illeszkedett karcsú derekára, de blúza dús kebleitől majd kibuggyant a blézerből, amint ütemesen ringott gyors lépteivel összhangban.
Rövid tétovázás után a vén korhely a nő után vetette magát, minden eshetőségre fölkészülve egy ezrest hagyva félig ürült kriglije alatt.
A malomnál érte utol, ahol a molnárlegények már úgy álltak a rámpán liszttől fehéredve, mint a fecskék a dróton, mikor a nagy útrakelést latolgatják. Ebből már tudta a hajós, hogy a nő naponta elsiet erre, s megjelenése a molnárok számára a nap fénypontja, még az őrlés is leáll a malomban erre az időre.
-Bocsánat, hölgyem, hogy így ismeretlenül megszólítom… -kezdte Szindbád gördülékenyen a már sokszor felmondott szöveget, ám a nő szigorúan félbeszakította:
-Nem érek rá, elkések az órámról! -azzal tovább sietett.
A hajós loholt utána, hátában tőrdöfésként érezve a molnárok irigységtől kárörvendező tekintetét.
-Itt tanít a gimnáziumban?
-Igen.
-Mikor végez, mikor jön visszafelé, a Zönge teraszán megvárom…
-Fél 11-kor lesz két lukasórám -állt meg egy pillanatra a pompás jelenség-, egy unikumra kijöhetek, de bugrisokkal nem tárgyalok, mondja csak, mikor volt a Rákóczi szabadságharca?
-1703 és 11 között! -vágta rá Szindbád boldogan.
-Pragmatica Sanctio?
-1713!
-Ugye nem fideszes?
-De kérem, hova tetszik gondolni?! -kérte ki magának önérzetesen Szindbád.
-11-re ott vagyok -mondta a nő, s elégedetten nézett végig a kisdiákká vedlett, sóvárgó hajóson.
#
- szeptember 03.
-Mit szólsz, Gyula? Micsoda étteremnevek! Vajon valóban jó ételeket szolgálnak fel bennük? -kérdezte a Fekete Sas köpcös pincére Szindbádot, miközben elébe tette az újabb palack bakatort.
-Sose tudom meg Elemér, mert az ilyen helyekre nem térek be. Megértem én, hogy a Kis Pipák és a Piros Hetesek ideje lejárt, sőt a Fekete Sasoknak és az Ezredéves Hársaknak sem jósolok már sok időt, de az új éttermekben fém és műanyag a bútor, üveg a söntéspult, műkő az aljzat vagy beton, az embernek még hangulata sem szottyan az evéshez, hisz nem érezheti úgy magát, mint otthon, hanem inkább úgy, mint egy buszmegállóban valahol egy Somogy megyei zsákfaluba vezető út mentén, ahol óvatosan kémlel körül, vajon nem piszkított-e egy utazó a sarokba, de sebaj, nem gond, hogy nincs étvágyad, hisz az adag is kicsi, cserében viszont szép, hozzá sem akaródzik nyúlni a vendégnek.
Aztán ivott a hajós, s a szemközti falon függő Hollósy kép olajnyomatát tanulmányozta önfeledten: Kocsmai mulatozók.
#
- szeptember 10.
Szindbád épp Weber csárdájában vacsorált, mely a 21-es határhoz volt címezve, mikor élénk puskaropogás és kurjantozás hallatszott a magyar oldalról.
Miközben a sült pisztrángot ette -melyet a közeli Pinkából fogtak ki Weber szerint-, azon dohogott, hogy az itteni határ nem is 100 éve, hanem 1923-ban lett kijelölve, miután Németkeresztes visszaküzdötte magát Magyarországhoz. Szindbád nem szerette, ha egy vendéglő fals nevet visel.
Mivel a csatazaj nem csendesedett el, a vén korhely a határt kezdte fürkészni, mi is zajlik odaát, ám a Pinkát övező füzes mindent eltakart.
Olaszrizlinget ivott a halra, s közben egy Balaton-fölvidéki fogadósnéra gondolt, aki legfőképpen a pisztrángról jutott eszébe.
Aztán új vendégek érkeztek, akik szerint nem puskaropogás az, hanem Kreinbacher pezsgők pukkanása, amit a magyarok örömmámorukban vedelnek, mert valami nagy dolog történt odaát.
-De mi történt? -kérdezte a hajós a hírhozót németül.
-Valaki meghalt -válaszolta a jövevény-, valaki, akit a magyarok csak irigynek neveznek.
-Irigynek? -tűnődött Szindbád szintén a geizig szót használva.
-Szóval azt mondták, geizig?
-Azt! Nem is értem, ezt az egy szót miért németül mondták…
#
- szeptember 11.
-Hallottad, Gyula? Áder tanúskodni fog… -súgta Elemér a Fekete Sas köpcös pincére a másnaposságát egy hűs Hirterrel kezelő Szindbádnak.
-Nocsak, míg dorbézoltam, összeült a Népbíróság?
-Nem ott, hanem a Füvészkertben, valami eukaliptusz konferencián…
-Igyál valamit Elemér, aztán írd a kontómhoz -morogta a hajós csüggedten, mert érezte, hogy végképp elveszítette a fonalat.
#
- szeptember 11.
-Sugarbird? -kérdezett vissza Szindbád bizonytalanul. -Tudod mit, Elemér? Hozz inkább még egy krigli sör, úgy érzem, még mindig másnapos vagyok…
#
- szeptember 12.
-Tudod Elemér -kezdte Szindbád, miután az elfogyasztott borjúpaprikásra leeresztett egy meszely kadarkát-, a legmagyarabb étel is elveszíti magyar jellegét, ha műanyag tányérból eszik, s a legjobb bor is elveszíti élvezeti értékét, ha műanyagpohárból isszák.
#
- szeptember 15.
-Tudja, Kuzmicsek, a Veltinsben talán a piros-fehér-zöld logó fogott meg, vagy talán az, hogy nem mindig kapható, tehát nem áll mindig rendelkezésre, olyan, mint a messzi lakó, titkos szerető, akivel évente csak ötször van alkalmunk érintkezni -méltatta unottan válaszra Szindbád a fidelitas kissé kivénhedt, ám kisnyilas múltját újra megélő, ennél fogva lelkes aktivistáját.
-A Gösser pedig nem pilseni sör -tette még hozzá a hajós, miután ivott egy jókora slukkot a gohér idei, még kissé zavaros borából-, és különben is, a Gösser elesett, bekebelezte a nagy Bräu Union, a világ legnagyobb sörgyártója, el is romlott a minősége rögvest, a kerülendő, esetleg csak vészhelyzetben fogyasztható sörök kategóriájába esett.
A Krombachert sem szeretem, mert taszító negédesség övezi az ízvilágát, betakarva, szinte elrejtve a pilseni jegyeket, mint a télikabát ahogyan elfödi a kívánatos nő szép formáit.
A Bitburger jó. A maga által említett sörök közül az egyetlen, ami felér a Veltinshez, talán jobb is nála, csak hát nem piros-fehér-zöld a logója, ami pedig sokat hozzátesz a Veltinshez, mert messze idegenben oly nagyszerű azt nézegetni ivás közben…
#
- szeptember 15.
-Tudja, Kuzmicsek -szegte fel fejét Szindbád mogorván-, most épp egy idei bort kóstolgatok, egy gohért, mely a filoxéravész alatt veszett ki Magyarországról.
Menjen vissza a pultjához, és a stopkarácsonyos aláíróknak magyarázza a különbséget a két említett ország között! Abtreten!
#
- szeptember 17.
(„Bankkal, ügyvéddel, pappal sok dolgod ne legyen!”) -emlékezett Szindbád nagyapja szavaira, miközben egy flaska rizling társaságában üddögélt a diófa alatt.
#
- szeptember 17.
-Tudja, Kuzmicsek -kezdte Szindbád hárítón, mikor meglátta az üvegest közelíteni-, maguk fasiszták rendkívül álszentek. Migráncsoznak, mikor kisgyermekes családok könyörögnek oltalomért, de rögtön megengedők, mikor a pusztító utálatosság hobbija, a futball van teli színesbőrűvel.
Öblös hangon magyarkodnak, a többieket kirekesztve a nemzetből, de négyévente leszavaznak az országrontó maffiára.
Kereszténynek tartják magukat, de ha valaki megkérdi, mi a kedvenc igéje, azt válaszolja: dolgozni, s közben reszketve és sunyin azt gondolja, ebből nem lehet baj, hisz munka alapú társadalmi berendezkedést hirdetett az életében még nem dolgozó főpatkány.
Na ezért undorodom én maguktól, Kuzmicsek.
Azzal Szindbád tüntetőleg elfordult a fidelitasz kivénhedt, ám kisnyilas múltját újraélő aktivistájától, s a poharában zavarosan fickándozó, nyegle és kacér 2021-es gohérral kezdett ismerkedni.
#
- szeptember 22.
-Egyszer voltam pszichiáternél (meglehet, hogy pszichológus volt), mikor velem szemben ült az asztalnál egy ópálosi borkóstolón -kezdett hozzá egy beszélyhez Szindbád, miután egy Winkler-Hermaden fehér burgundit küldött a kacsasült után.
-Figyelte, hogy iszom, s felajánlotta szolgálatait lelki sebeim kezelésére, mielőtt végleg alkoholista lennék. Természetesen rögtön én is ajánlkoztam neki, hogy megtanítom inni, és akkor nem kell úgy unatkoznia egy borkóstolón, hogy még itt is dolgozni akar. Valójában a feleségéhez akartam közel férkőzni, aki úgy ült ott a tudós ura mellett, mint egy magányos gerlice, parázslóan nézett nagy fekete szemével, tekintetében az üzenetet csak egészen fiatal emberek nem láthatták, de én, vén korhelyként megértettem rögtön: kívánós vagyok!
Elkezdtem hát a pszichológust (aki meglehet, hogy pszichiáter volt) bevezetni az ivás tudományába ahogyan sorra jöttek a borok, láthatólag könnyen lelkesedett és gyorsan fáradt, közben átható pillantásokat vetettem nejére, aki ilyenkor mélyeket sóhajtott, dús keblén olyan hullámzást vetve, mint mikor lanyha szellő kap a sárosi búzamezők bókoló kalászaiba a Vihorlát felől.
#
- szeptember 27.
-Tudja, Kuzmicsek, ha maga csak abban a témában nyilatkozna, amihez ért is, akkor egy hallgatag bölcsnek is tűnhetne akár -szólt Szindbád az asztala közelében okoskodó üvegeshez, majd vigaszként nagyot kortyolt poharából, melyben somlai juhfark aranylott lustán.
#
- szeptember 28.
-Értem én, hogy félmillió forint, de hogyan lehet ebből inni? (Szindbád [53], vén korhely.)
#
- szeptember 30.
Tudja, Kuzmicsek -szólt Szindbád ridegen a kedvenc kocsmájába betoppanó drótos tóthoz-, az Ungárok Vas vármegyei módos zsidók voltak, kiterjedt birtokkal Sámfalva és Csém határában, gőzmalmuk volt Csajtán, Csejkén szőlőbirtokuk. Aztán az Anschluss miatt Szombathelyre költöztek, hogy aztán itt a magukfajta nyilasoktól kelljen menteni az életüket.
Mondtam már magának, ha csak abban a témában nyilatkozna, amihez ért is, hallgatagsága folytán még bölcsnek is hihetnők kendet.
Most pedig abtreten! Marsch, verpiss dich!
#
- október 04.
-Tudja, Kuzmicsek -nézett föl Szindbád bosszúsan a poharából, mert enyhe kénhidrogénességet érzett az idei gohérban-, ennek az országnak a veszte, hogy bizonyos polgárai az elviselhetőbbnél nagyobb számban leledzenek benne.
Azokra a bitangokra gondolok, akik bármely ordas rendszer szolgálatába tudtak szegődni; szemrebbenés nélkül voltak nyilasok, ávósok, munkásőrök, most pedig fideszesek.
Tudja maga jól, kikről beszélek, maga is láthat ilyet nap, mint nap, már amennyibben rendszeresen borotválkozik.
Azzal a dzsentri visszafordult pohara felé, s meglepetten tapasztalta, hogy a vén üveges tóttal való beszélye után már nem érzi a záptojásszagot a boron: mintha csak friss levegőre jutott volna egy fülledt istállóból.
#
- október 06.
Nincs itt semmiféle vihar, ezideig ittunk a diófa alatt… (Szindbád [53] jelentése a Felsőőri járásból.)
#
- október 07.
- Péter megkóstolta a győzelem ízét, mikor legyőzte Lázár emberét Hódmezővásárhelyen. Ebben az egész 11 éves rémálomban ez volt az első oszlása a NER komor fellegeinek, egy nemzet örvendezett Vásárhellyel együtt -szólt Szindbád szerényen, aztán a sült gesztenye pucolásától kormos ujjaival finoman megfogta öblös pohara szárát, s ivott hosszú, szomjas kortyokban az idei csomorika eleven murcijából.
Majd miután poharát letette, még hozzátette:
-Neki kell indulnia Dobrev ellen, ez testesíti meg a nemzet egységét, egy jobb- és egy baloldali jelölt.
Ez üzenné meg 0rbánéknak, hogy ideológiáktól függetlenül az egész nemzet megelégelte országrontásukat.
S bármelyikük is nyer, a rendszerváltó akaratnak ama jelölt mögött fintorgások nélkül fel kell sorakoznia: Magyarországért, édes hazánkért!
#
- október 07.
-Tudja, Kuzmicsek, igazán megörvendeztet a félelme amit a NER bukása miatt érez -szólt Szindbád a köreit zavaró üveges tóthoz csendesen, mert már bölccsé itta magát, s tudta, hogy mindennemű patvarkodás értelmetlen. Aztán biztatóan, szinte szánakozva így szólt még a vén tóthoz:
-Nem féltem magát, Kuzmicsek! Kiszolgálta maga a nyilasokat épp úgy, mint a kommunistákat, vagy narancsra fakult változatukat, a fideszeseket.
Aligha lesz a NER után is olyan rendszer, mely nem venné igénybe a szervilisek szolgálatait, elvégre ez a magyar ugar, úgy hogy fel a fejjel, Kuzmicsek, ne szomorkodjon!
#
- október 07.
-Mámorító a győzelem íze, Karácsony belekóstolt Tarlós legyőzésekor, s most újra szomjúhozik rá -dünnyögte Szindbád maga elé, miközben a Csondorban szedett gesztenye durrogott a platnin, s utóerjedésben lévő csomorikát kortyolgatott; vajon nem túl száraz ez már a sült gesztenyéhez?
#
- október 11.
-Tudja, Kuzmicsek, én megértem a maga elkötelezettségét a NER iránt, hisz mit várhatnánk egy olyan alaktól, aki ’44-ben nyilasként árult hazát, kisvártatva ávósként szolgálta a kommunista diktatúrát, aztán a kádári konszolidációban is megtalálta a legalantasabb szervezetet, mikor munkásőrnek állt, tiszta sor, hogy most fideszes
-szólt Szindbád megvetően a köreit megzavaró drótostóthoz, majd visszafordult korsója felé, melybe másnaposságának kezelésére Marika, a pultosnő Altes Brünnt csapolt, aztán Kuzmicsekről megfeledkezve már csak Marika blúzát szemlélgette, azt latolgatván, vajon milyen lenne a természetes formája ezeknek a hatalmas kebleknek, ha a melltartó fojtogató fogságából kiszabadulhatnának.
#
- október 12.
-Tudja, Kuzmicsek -s itt Szindbád a nyomaték kedvéért még poharát is letette, hangos koppanással, lustán mozduló furminttal-, csak igazán kevés ember akad az országban, aki erre képes volt, de maga mindenképp közibük tartozik. Szemrebbenés nélkül lett nyilasból ávós, aztán munkásőr -mikor már alantasabb szervezet nem akadt-, most pedig fideszes. Gyönyörű genezise ez egy hitvány ember jellemének!
De ölég az előre lépésekből, ideje hátra lépni, táguljon az asztalomtól, mert ezzel a Lisicza-féle nehéz üveggel verem fejbe, a sacramentomát!
#
- október 13.
-Tudja, Kuzmicsek, kíváncsi lennék, hogy maga, aki az agyát a szolgálati médiával mosatja, vajon ott tett-e már panaszt, hogy hiányolja az ellenzéki véleményeket?
-kérdezte fennhangon Szindbád a közeledő drótostótot látván, miközben a megürült Lisicza cirfandli súlyos palackját nyakon ragadta.
#
- október 14.
-Tudja Kuzmicsek, bár maga a hegyesre köszörült körmeivel és az átható parfümillatával hirdeti másságát, de nem kell azért minden furcsaságra ugyanezt hinni…
-aztán Szindbád visszafordult borához, egy csopaki rizlinghez, mely az utóbbi idők legszebb vadrezeda-illatát hozta.
#
- október 17.
Szindbád akkoriban a Vén Brünnhöz címzett csárdában ivott, mely Vörösvár és Sziget közt félúton terpeszködött a vasút mentén.
Altes Brünnt csapoltak itt, ami a címkéjén már a Staro Brno nevet viselte a monarchia széthullása miatt, s ugyanezen okból a tulaj, bizonyos Farkas Wolfgang, már nem tudott magyarul.
Bort rizlinget mértek, Hafner Kelemen borászatából, melyet a Vas-hegy nyugati dűlőin szűrtek.
De a vén korhely -bár mind a sört, mind a bort nagyra értékelte- leginkább a pultosnő miatt töltötte itt idejét. Marika ugyanis pompás teremtés volt.
#
- október 19.
-Kár, hogy nem azok vannak hatalmon, akik azt mondták, hogy csökkenteni kell a jövedéki adót, ha benzin ára eléri a 300 forintot! -dohogott Szindbád, miközben kellemes bizsergést érzett prosztatája felől, Marika feszülő blúzán a pattanni vágyó gombokat bámulván.
#
- október 22.
-Tudja, Kuzmicsek, én sem zavarhatom ki magát ebből a kocsmából, de azt hiszem ölég lesz annyi is, ha felemelkedem az asztaltól, s maga önként fog távozni, sikló!
-szólt Szindbád fásultan, mert már unta, hogy a kiskornai üveges minduntalan megzavarja diskurzusát a borral.
#